Bill még mindig az erdő sötétjében rejtőzött. Palanhiliont nézte. Az volt a furcsa, hogy miközben az angyalszerű lány teljes gyorsasággal vágtatott, Bill ott maradt mellette, pedig egyhelyben állt. Mégsem maradt le.
Palanhilion gyönyörű látványt nyújtott a holdfényben. Hosszú, fehér köpenye lobogott utána, finom vonásait gyöngyházfény igyekezett még szebbé varázsolni.

A kép ugrott és Bill megint a földön feküdt, körülötte a többiek, felettük a lány. A Kurszánnak nevezett fiú azonban most nem mögötte állt, hanem tőle néhány méterre, vele szemben. Az egész szituáció azt sugallta, egymás ellen fordultak.
Kurszán baljósan mozdulatlanul állt. Aztán az egyik pillanatról a másikra ugrott egyett, fekete füstbe vonva magát. Ne értsétek félre. Nem tűnt el, Bill továbbra is ugyanúgy látta, mint eddig, csupán valami különleges erő hömpölygött körülötte fekete füst formájában. Nem lehet máshogy fogalmazni. Maga volt a nyers energia.
- Nem akartalak bántani – mondta. Erre a lány is lehunyta a szemét, és ő is árasztani kezdte magából ezt a furcsa erőt. Halványkék fény formájában.
- Ha azokat bántod, akik fontosak nekem, az is bántalom.
- Kornélia, a francba már! Miért tartasz ki mellettük ennyire?
- Mert olyasmit érzek amit te soha. Szeretem őket.
- Ezek ostoba földi fiúk!
- Miért, TE ki vagy?
- Gyűlölöm hogy ilyen makacs vagy!
- Kellemetlen…
- Igen. És az is az lesz, ha valaki olyannak esik baja, akit innen nem tudsz megvédeni… 
A lány meghökkent.
- Te meg miről beszélsz?
- Mondd valamit az hogy Engel?
Kornélia olyan hirtelen lobbant lángra, hogy Bill ilyedten összerándult a földön. A lány szó szerint égett, ugyan azzal a kék fénnyel mint eddig, habár jól láthatóan nem fájt neki. Az egész környéket bevilágítva, hatalmas szélt kavarva jelezte hogy milyen dühös.
- HOZZÁ NE MERJ ÉRNI A NŐVÉREMHEZ! - kiáltotta.
- Miért ne? – hangzott a gúnyos kérdés.
- Mert megöllek! - sziszegte erre már a lány.
- Nem tennéd. Te nem vagy gyilkos.
- Könnyen az lehetek.
- Ugyan már. Sokkal egyszerűbb volna visszatérni a való világba. Miért nem teszed? Ezek csak álomképek! Ott viszont Engelt is megmentheted!
- És te miért akarod, hogy visszamenjek?!
- Mert ott Bill nincs a közeledben. Néma csönd.
- Áhá. Tehát ezért nem mész vissza?
- Nem… - súgta a lány. – A Farkas nem engedi.
- Ne nevettess! Mióta parancsol neked bárki is?
Kornélia elfordította a fejét.
- Jól van. Ha ennyire maradni akarsz, maradj. De én most meglátogatom Engelt!
- NE!
- Nocsak...
- Jó, vissza megyek. Csak várd meg, hogy kihozzam az erdőből!
Kurszán sóhajtott.
- Rendben. De sietned kell.
Kornélia megvetően felhorkant.
- Te ne irányítgass!
- Igaz… bocsánatodat kell kérjem… hogy is lehettem olyan merész, hogy egyáltalán MEGSZÓLÍTOTTAM az örök úrnőt…

Egy pillantás sem telt belé, és Bill megint az erdőben állt. A farkasok most körülötte. Előtte pedig Kornélia-Palanhilion. Bill már nem tudta ki is a lány.
- El kell innen menned – közölte szomorúan.
- Hova? Hova menjek? – Bill megrémült, el sem bírta képzelni, hogy most mi lesz vele. - Hova menjek?
A lány lehajtotta a fejét.
Erre a farkasok morogni kezdtek.
- Kapjátok el – súgta nekik Palanhilion. Bill rémülte lépett hátra. A farkasok hirtelen nekiugrottak. Bill futott, futott, menekült, ahogy a lába bírta. Már majdnem utolérték…

- TOM!!!
- Bill? Bill! Végre felébredtél!
Bill lihegett, és szédült…

- Tessék, Kornélia! Ahogy óhajtottad! Íme a gerenda!
- Köszi!
- Nem értem… túl egyszerű volt a földön táncolni?
- Pontosan.
Mindannyian a kertben álltunk, vártuk Engelt, és közben az újonnan szerzett gerendát figyeltük. Valóban úgy érzetem, kihívás kell. Valami, ami leköt. Az éneklés erre tökéletes lett volna, de az Billre emlékeztetett. Már pedig épp őt, és a rémálmomat akartam kizárni a fejemből.
- Tehát… akkor most arra kellet a gerenda, hogy ne unatkozz?
- Nem - ráztam a fejem. – Az egyensúlyérzékem fejlesztésére.
- Ohh.
- Na, és Engel mikor érkezik meg?
- Kábé egy óra múlva, mint ahogy azt már hatszor mondtam. - Ühümm… és tényleg hozzá költözöl?
- Egy időre biztosan. Szükségem van rá!
- De mihez fogsz kezdeni Németországban?
- Miért? Itt mihez tudok kezdeni? – mértem végig gúnyosan a környéket.
- Jó… ez igaz… de… hiányozni fogsz!
- Tudom Veszi! Te is nekem. De most… kell egy kis környezetváltozás.
- Te tudod…
- Ez így igaz.
- Én nem szólok bele…
- Helyes.
Nem voltam hajlandó tárgyalni a dologról, ugyanis tökéletesen biztos voltam benne, hogy a nővéremnél megint minden rendben lesz. Az a kis apróság, hogy Németország a TH hazája, fel se merült bennem.