Már a kocsiban ülve, Engellel:
- … és képzeld, aztán elénekeltük a káre dojcsét is, meg mindent, nagyon jó volt, meg a második szereposztás olyan pocsék lett, hogy szörnyű. Adri játszotta Leilát, én meg a…
Engel eddig türelmesen hallgatott, de most hirtelen közbe szólt.
- Elég legyen Kornélia! Mi baj van?
Értetlenül nézek rá.
- Mi baj….? Mi lenne?
- Ugyan, hugi! Elég ebből az ártatlan jókislányos stílusból! Mondd el mi bajod!
- Bajom? - visszhangzom.
- Miért akartál eljönni onnan?
- Honnan?
- KORNÉLIA! Azonnal fejezd be ezt az értelmetlen zagyválást! VELEM beszélsz!
Hiába, az én drága nővérkém csalhatatlan szimata megint mindenre rávezette…
- Jó. Elegem lett. A rémálmokból, a többiek jókedvéből, Kurszi egójától, a boszorkány fóbiás nagynénikből, meg az emlékeimből.
- Nem akarsz visszamenni, jól sejtem?
- Jól. Már nagykorú vagy Engel, lakhatnék veled… persze, csak ha megengeded. Új életet akarok kezdeni. Nem voltam ott boldog. Felejteni akarok. Mindent újra kezdeni. Hogy végre az legyek, aki akarok. Veled. Messze attól a helytől.
- Gondolom ennek ehhez is köze van – azzal a kezembe nyomott egy újságot.
BOTRÁNY A FEKETEVÉRŰ TÜNDÉREKNÉL! - hirdette a címlap.
- Mi történt ott? Azt ne mondd hogy a Feketevérűek csinálták!
Lehajtottam a fejem. Hiába, Engel érzékeny pontomra tapintott.
- Nem. Antifanok voltak.
- Tizenhét lány halt meg a stadionban…
- Kis híján Veszi is…
- MICSODA?
-hát… ugyebár mi az első sorban álltunk…
Engel továbbra is az utat bámulja.
- Tudod először gondoltam bele, hogy ez a kis tetoválás a csuklónkon akár bajt is okozhat.
Néhány percig csönd van. Jártatom az agyam. Engel ilyet mond? Itt valami nem stimmel.
- Oké, most te jössz. Miről nem tudok?
Engel elmosolyodik. Említettem már, hogy gyönyörű nővérem van? Komolyan… egyszerűen gyönyörű… amikor komoly… akár valami mindenek fölötti hercegnő. Amikor mosolyog, és az ember igazán érzi, van értelme, igenis fontos szeretni. Komolyan, annyira büszke vagyok rá, hogy a testvérem!
- Majd meglátod! - mondja amolyan *eztitok* hangon. – Mindenekelőtt bemegyünk ide.
Engel félreállt egy hotel előtt. Bejelentkeztünk, úgy gondoltuk holnap megyünk tovább, aztán elugrottunk valami drogériába. Engel szabályosan berontott az üzletbe, maga után ráncigálva engem. Lestoppolt a hajfestékek előtt, majd hangosan gondolkodni kezdett.
- Nem, a szőke hozzád túl közönséges… Hm… az a lilás tudom hogy tetszik, de az meg elrejtené a nőiességed… Hm… a fekete … igen azt tudom hogy te szeretnéd, de… nem. Az se jó. Vörös kell neked! De nem ilyen világos… valami tüzes… hm… Ez tökéletes! – Azzal meg is ragadta a dobozt. – Kell még valami? Oh, ne is mondd, tudom! Vörös körömlakk?
Nah, itt már vigyorogtam ezerrel.
- Igen… otthon hagytam…
- Oké, itt is van. Egyéb?
- Semmi…
- Valami ékszer?
Felcsillant a szemem. De nem akartam Engellel megvetetni az egész boltot így inkább csak megráztam a fejem.
- Nem, köszi…
- Én meg a dalai láma! Na gyere nyitott könyv kisasszony! Íme… hadd találjam ki melyiket!
Azzal már nyúlt is egy fekete rózsaalakú medálhoz, ami szintén fekete szalagon díszelgett.

A hotelba visszaérve Engel sajátkezűleg festette be a hajam. Nagyon élveztem, hogy így törődik velem. Engel mellett újra ugyan az a kisgyerek voltam, mint amikor még anyuékkal együtt laktunk. Csak aztán ő kiment tanulni, anyuék… Persze tudtam, hogy ha rajta múlt volna azonnal magához vesz, vagy legalább minden hétvégén eljön hozzám. De nem minden úgy történik ahogy akarjuk.
- Nagyon jól áll neked! – jegyezte meg Engi, mi közben az újonnan szerzett sötétvörös tincseimet fésülte.
- Köszi… - mosolyodtam el halványan.

Este egymás mellett aludtunk el a nagy franciaágyban. Igen, újra testvérek voltunk. És újra nem létezett más, csak ő, meg én.
azért egy valami még érdekelt volna. Ki volt az, akivel Engel hétszer is beszélt telefonon, amikor azt hitte nem hallom?