Természetesen nem faggattam, bár mire Németországba értünk majd kilyukadt az oldalam. Mire befordultunk az utca sarkán, s megpillantottuk Engel házát, már láttam, hogy a nővérem nagyon izgul. Megállította a kocsit, majd valakit megcsörgetett a mobilján. Gondolom azt, akit tegnap is… hétszer. Meg ma reggel. Ötször. Tulajdonképp be kell vallanom valamit. Engel nem olyan ostoba, hogy ha azt akarja hogy ne tudjak valamit, akkor ilyen feltűnően sokat telefonálgat. Biztos, hogy direkt csinálta óvatlanul, úgy hogy észrevegyem, azért, hogy fel tudjak készülni arra ami vár. Ugyan is szeretem a meglepetéseket… ha nem teljesen váratlanul érnek… Persze nem tudhatom Engel miért ilyen. Lehet valami rossz hír… Mindenesetre még belepillantottam a tükörbe, és ellenőriztem magam. Lehet túl hiú vagyok, de nekem fontos, hogy jól nézzek ki. Ez egyfajta méltóságot kölcsönöz nekem, és így sokkal magabiztosabb lehetek. Gondoljatok bele! Ha egy ügyvédet egyszál boxiban állítasz ki védeni, nyilván kissé zavarba jön, és nem tud úgy és olyan frappánsan érvelni, mint ruhában. Értitek, nem?
- Jössz már? - érdeklődött Engel kedvesen. Rámosolyogtam, és beléptem az ajtón.

- BOLDOG SZÜLINAPOT! -üvöltötték az emberek egyszerre. Értetlenül bámultam körbe. Kik ezek? Miért vannak itt ennyien? Szülinap? De… hányadika van ma? JÉZUS! JÚLIUS 3!
Mosolyogva Engelre pillantottam. Engi küldött nekem egy puszit, majd az egybegyültekhez fordult. - Nos, íme, bemutatom az én édes kishúgomat, Kornéliát. Tudom hogy senki nem ismeri, sőt, ő se titeket, de mától remélem ez máshogy lesz. Ugyanis hozzám költözik! Szóval lehet megrohamozni, és bemutatkozni!

Olyan 10-15 perccel később vagy harminc névvel a fejemben, megkapva egy halom ajándékot, jól megszorongatva Engelt ( aki mellesleg szülinapom alkalmából holnap elvisz, hogy csináltassunk nekem egy új mintát, ezúttal a hasam aljára!) arra lettem figyelmes, hogy nyílik és csapódik a bejárati autó.
Engel bíztatóan rám mosolygott, majd maga után húzott az érkezők felé. Egy pillanat alatt néma csend lett.
Az ajtóban ugyanis a Tokio Hotel állt.
- Bocs, hogy késtünk! - nyögte be Tom.
Nos, ha azt hiszitek meglepődtem, igazatok van, de aki arra tippelt, hogy ki is mutattam, az hatalmasat téved.
Engel szeme azonban villámokat szórt.
Én összeszedtem minden lelki erőmet, és bájosan mosolyogva odaléptem Tomhoz.
- Hello!
Tom egy pillantással felmérte a terepet, magyarul végigmért, majd lenyomott nekem két puszit. Aztán a többiek is. Kivéve Billt. Ő döbbenten nézett rám, míg én kerültem a tekintetét. Legalábbis halogattam a dolgot… amikor viszont végre hozzá is odaléptem, és gépiesen adtam volna a puszikat, ő se szó, se beszéd sarkon fordult, és otthagyott. Nem mentem utána, nem reagáltam, csak szomorúan néztem magam elé.
Tom ellenben értetlenül bámult utána, aztán rám nézett. Újból végigmért, ezúttal jó lassan, mint ha valami bűnjelet keresne. Aztán észrevette az apró tündért a csuklómon.
- Te.. te… Te Feketevérű Tündér vagy?
- Mit vártál? – súgtam síri hangon. – Engel is az.
- Jó… igaz… de… - aztán belobbant a felismerés lángja a szemébe. – TE VOLTÁL! Te voltál aki felébresztett a koncerten, miután eltalált egy betondarab! Te voltál az a lány…. Az álom! Te voltál ott! A sárkány… a rózsák… az ének…
Megfordultam.
- Mindenkitől elnézést kérek… nyugodtan maradhattok, de… nekem most mennem kell. Engel… megmutatnád, hol fogok aludni?
A nővérem addigra már a kezem fogva vitt maga után.

- Na halljuk, mi volt ez?
A bűbájos ki szoba ajtaja bezárult Engel háta mögött. Szótlanul a sarokban álló zongorához sétáltam. Nem válaszoltam, csak játszottam, és énekeltem mellé. Szavak nélkül, csak a hangokat. Az ária igen szívfájdító vége után Engel könnyes szemmel ismételte meg a kérdést.
És én csak egy választ adhattam.
- Nem tudom… sajnos nem tudom.
Mert valóban nem értettem, amiről Tom beszélt. Jó, az igaz, amit a koncertről mondott. De… milyen sárkány? Milyen ének? Miféle álom?
„…Aztán a folyosók fölött hirtelen megjelent a sárkány…”
„…Énekeltek. Pontosabban, csak az egyik lány énekelt, földöntúli, sziréni hangon, a másik, pedig furcsa szavakat suttogott maga elé…”
A fejembe villámcsapásként villantak a saját szavaim. És most már végképp nem értettem semmit…