- Szerintem nagyon ügyesen csináltad!
- Ja… kb annyira mutatok a kamerák előtt mint egy döglött tehén…
- Kornélia!
- Jó… Abbahagyom…
Kis ideig csendben vagyunk… így sétálunk egymás mellett.
- Mikor készültek? – töri meg a némaságot Bill. Kérdőn tekintek rá. – Azok a képek. Az újságban. - Jaaaaaaa! Arról az újságról beszélsz amit négy órán keresztül úgy bámultál, mint aki abba se akarja hagyni?
Bill kicsit zavarba jön.
- Igen.
- Egy hónapja.
- Én azt hittem nem is találkoztatok Engellel kicsi korotok óta.
- De, akkor, meg előtte négy hónappal. Két fotózáson. Egyszer se tudtunk egy szót se váltani. Találkoztunk, sminkeltek, öltöztettek, a képek elkészültek, és Engel már rohant is vissza az egyetemre. Előtte meg nekem kellett Franciaországba mennem, fellépni. A színházzal.
- Nehéz lehetett mindig ilyen messze tőle.
- Az is volt – szomorodom el. – És holnap után megint mentek el…
- Hát igen… velünk jöhettél volna!
Bill és Engel ugyanis kapott egy munkát így egy hétre elutaznak.
- Eszem ágában sincs visszamenni Magyarországra!
- De…
- Inkább énekeljünk!
- Mit?

- Bill! Bill itt esik a hó!
Döbbenten lefékezünk.
- Ez hogy lehet? Hiszen július van!
- Nem tudom… - vonok vállat. – De nekem tetszik.
- Igen… nagyon szép.
Néhány percig csöndben állunk és nézzük az immár egyre sűrűbben táncoló hópelyheket. Mi tagadás, teljesen elbűvöl a látvány. Még a hóval érkező fagy sem tűnik fel. Csak akkor kapcsolok, amikor Bill vacogva megfogja a kezem. Rámosolygok, és nem törődve a hideggel sétára indulok az addig kb. tíz centisre vastagodott hórétegben.
- Hihetetlen, hogy milyen hirtelen borította be a tájat! - ámuldozik Bill. Rámosolygok, bár most jobban örülnék, ha csöndben maradna. Úgy érzem hirtelen, nem is a földön vagyok.

- Eva flies away
Dreams the world far away
In this cruel children's game
There's no friend to call her name
Eva sails away
Dreams the world far away
The Good in her will be my sunflower field...

A hó még inkább szakad. Néhány pihe megtelepszik a vérvörös hajamban… Bill gyönyörködve figyel engem.
- Mondd, ezt… ezt te csinálod, ugye?
- Mit? - kérdem szórakozottan.
- A hóesést.
Megállok, abbahagyom a pörgést, a hópelyhekkel való fogócskát.
- Már hogy csinálhatnám én? - nézek magam elé. – Varázsolni sajnos nem tudok.
Bill csöndben van ugyan, de a hátamon érzem kutató tekintetét.
- Te talán nem… mondjuk, ebben is kételkedem. De Palanhilion egész biztosan képes rá.
Megforgatom a szemem, bár továbbra is a havat nézem. Magam sem tudom miért, de Bill feldühít ezzel a mondattal. Minek hozta szóba Palanhiliont. Ő a lényem egy része… aki már alig él. Egyszer, régen királynő volt, de ma már elveszett. Kiveszett belőlem. Hiszen bennem már régen nem létezik semmilyen királynő. Csak egy senki vagyok, az egykori Palanhilionhoz, az örökké ragyogó úrnőhöz képest. Én legalábbis ezt érzem. És az, hogy Bill ennyire hisz benne, elkeserít. Szeretnék megfelelni neki, szeretném ha hihetne bennem. De én nem vagyok királynő. Én nem vagyok Palanhilion. Csak egy lány. Csak Kornélia.
- Palanhilion nem létezik Bill –közlöm vele undok hangon. – Csak az álmaidban. Ne képzelődj, mert utána nagyot koppansz!
Ezt én mondtam?! „NE KÉPZELŐDJ”?! PONT ÉN???
- Gyere! - sóhajtok fel bánatosan. – Menjünk haza!
Azzal kézen fogom Billt, nem törődve vele, hogy összetörtem, és elindulunk hazafelé a hidegben. A hóesés ugyan csillapodik, de feltámad a szél, s ő hajt előre minket jeges, júliusi utunkon.