- Nem mondod komolyan, hogy még mindig alszanak? - nyúl Bill a kávéja után. - Kilenc órája elmentünk!
- MI?! KILENC órája?
- Aha…
Bill döbbenten néz rám. Aztán ördögien elvigyorodik.
- Kifárasztották egymást. Bezzeg bennem még dúl az energia, és ahogy látom te is fitt vagy…. Hol is a másik csokiöntet?
- BILL!!! Ezt MOST hagyd abba!
- Jól van… ha nem akarod… -sóhajt ártatlanul. - Csinálhatjuk epressel is…
- Hééé! – méltatlankodok. - Ki vagy te, és mit csináltál az én szűzies kis Billemmel?
Erre Bill egy cseppet félrenyel… Hát… van benne valami… xD
- Jaj, szegénykém, anyuci nem tanított meg inni?
- Szemtelen vagy! - fakad ki Bill mire levegőhöz jut.
- Nem is! – harapok bele az alsó ajkamba. – Miért mondod?
Bill erre kergetni kezd.
- Kegyelem! – sikítom. Bill azonban nem áll meg. Én pedig egy rossz mozdulattal beütöm a bokám. – Ssszzzz… - fakadok ki.
Bill mellém térdel.
- Jaj, ne haragudj!
- Nem… szzz… ne nyúlj hozzá! Nem haragszom.
Egy darabig tanácstalanul nézünk egymás szemébe. Aztán hirtelen fentről, a szobám felől, magyarul Engeléktől, furcsa hangokat hallunk…
- Ehh… ezeknek nem volt még elég?
- Hát, hallod! Na mindegy. Nézzünk valami filmet!
- Oké. De akkor segíts felállni!

- De Bííííílll! Én fééélek!
- Cssst! Nyugi már! Szépen bekísérlek a szobádba…
- Neeeeeeem!
- Kornélia! – Bill végre letett a földre, és a szemembe nézett. - Tulajdonképp mi bajod van?
Körülnéztem a sötét lakásban, s mintegy nyomatékot adva szavaimnak suttogva feleltem.
- Félek…
Valóban féltem, sőt rettegtem. Előre tudtam hogy ez lesz, de Bill mindenáron horrort akart nézni.
- Mitől?
- Nem tudom… a sötéttől…
- Jól van. És én mit csináljak?
Ártatlanul pislogtam rá.
- Aludhatok nálad?
Bill nagyon hosszú idő után válaszolt.
- Nem!
- Miért?
- Mert…. Csak!
- Bill!
- Mért lenne jobb ha nálam aludnál?
- Nem félnék. Bill, én tényleg csak aludni akarok! Léééégyszi!
- De…
- Most mi van? Félsz tőlem? Nem foglak megerőszakolni, te szerencsétlen!
- Nem is az…
- Akkor? Jó, ha nem hát nem – És már mentem volna tovább… illetve sántikáltam volna tovább, de ijedten vissza is léptem a helyemre.
- Bill… ott áll valaki?
- Hol?
- Ott… - S kezemmel mutattam a helyet.
- Nem. Én nem látom.
- Olyan… Olyan mint… mint ő!
- Ki?
- Mint a Farkas…
Erre már Bill is közelebb jön.
- Jó… alhatsz nálam.
- Köszi! – súgom az arcom a pólójába temetve.
- De meg kell ígérned hogy nem nézel rám!
Meghökkenés felső fokon.
- Mert?
- Csak!
- Megígéred?
- Miért?
- Ígérd meg, vagy alhatsz egyedül!
- Miért ígérjem?
- Na jó, akkor szia!
- Itt hagysz? De… - ártatlan hang elő - de azt mondtad megvédesz… emlékszel?
Bill megtorpan.
- Ez zsarolás!
- Félek… - súgom a sötétnek.
- Nem! Csak azért sem fogsz ezzel levenni a lábamról!
És tovább indul. Én pedig a másik módszerhez folyamodom.
- Rendben… de így te is egyedül alszol. Ha találkozol a Farkassal, mondd meg hogy üdvözlöm! És ne félj Bill… ha éjjel vonyítást hallasz, és érzed, ahogy a fogaik beléd vájnak, csak gondolj arra, hogy épp most raboltak el. És ott már nem lehetek veled!
Bill megáll.
- Megígéred?
- Miért?
- Kornélia!
- Miért?
Bill sóhajt.
- Mert… mert félek attól amit a szemedben látok…
Csöndben töprengek a szavain.
- Sajnálom, de nem értem.
- Azt viszont ne kérd, hogy el is magyarázzam! – csattan fel.
- De kérem.
- Na jó, szervusz, szép álmokat!
Megint sarkon fordult de én még gyorsan a füléhez hajoltam.
- ÁÁÁÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! - utánoztam a farkasokat.
Bill dühében felordított.
- Gyere ide! - magához rántott. - Azért kell megígérned, mert… mert félek, hogyha rám nézel, és én meglátom a tüzet a szemedben, akkor nem leszek önmagam… és… - folytatta volna, és esküszöm, nagyon kíváncsi voltam mit mondd, de mégsem hagytam hogy befejezze. Az ujjam a szájára fektettem.
- Megígérem - azzal lehunytam a szemem. Bill felkapott, és felvitt a szobájába.