Megint a bandával lógtunk. Hiába, valahogy rákattantunk erre… Amikor is Bill hirtelen mögém lépett.
- Jesszus! - ijedeztem. – Mért ijesztgetsz?
Bill arcán mohó vigyor terült szét.
- Hátha a rémülettől a karomba repülsz!
- Jaj, de kerge vagy! – nevettem ki. Ha akarod így is repülök! Nem kell halálra rémíteni!
Bill erre még szélesebben vigyorgott. Volt benne valami furcsa… De megráztam a fejem, és mint egy megnyugvásképp, hozzá hajoltam, hogy megcsókoljam. Bill azonban megragadta a vállaimat, és a fülembe súgta:
- Ne itt!
Értetlenül pillantottam rá. A mogyoró barna szempár vágyakozva csillant egyet, majd egy pillantással a club hátsó részébe invitált, ahol egy folyosóról sok üres szoba nyílt… Rábólintottam, és követni kezdtem. Hihetetlenül türelmetlen volt. Belökött az egyik ajtón, becsapta mögöttünk, ráfordította a zárat, és a zsebébe süllyesztette. Nem tudom minek, mert két pillanat alatt letépte magáról a ruhát… közelebb lépett, és megcsókolt. Finom csók volt, de olyan más… és… éreztem, hogy valami hiányzik…
- Bill? – löktem el magamtól egy percre. – Mi van veled?
Válaszképp újra rám csatlakozott.
- BILL! De… jaj… hagyd már abba egy percre! … Bill… mi a… -aztán hirtelen eszembe jutott. - Hol van a piercinged?
Bill erre dühösen meredt rám.
- Kivettem.
Azzal már folytatta is.
- De mikor? Hallod?! Hagyd abba!
- Nem!
- De… BILL! – ellenkeztem tovább. Már tényleg ideges volt. Megragadta a hajam, és kis híján kitépte, ahogy maga felé fordított.
- Hallgass már! - sziszegte. Valami furcsa izzást láttam a szemében, valami olyat, amitől rettegés fogott el…
- Engedj el! – parancsoltam erőtlenül...
- Nem!
- De…
- FOGD BE! – vágott pofon. Döbbenten meredtem rá.
- Te… te nem is Bill vagy!
- Hallgass! De igen ő vagyok! Ugyan úgy nézek ki, ugyan azokat a dolgokat csinálom! Igen is ő vagyok! És már a barátnőm is ugyan az lesz… - mért végig mohón.
- Jézusom… - nyögtem.
A srác megint nekem esett, és minden csókja vadul égette a bőröm. Próbáltam szabadulni, de egyszerűen nem hagyott. Végül arra sikerült rávennem, hogy kimenjen valami piáért. Mert „úgy könnyebben el tudok lazulni”. Már remegtem a félelemtől, de annyi lelki erőm még volt, hogy felhívjam Tomot. Kapkodva előástam a telefonom, és tárcsáztam. Nem vette fel. Igyekeztem nem pánikba esni… Írtam egy sms-t, hogy hol vagyok, és hogy segítsen. Aztán nekiálltam reménykedni. Nem tudtam kiszökni, mert az ajtót rám zárta… és már hallottam a lépéseit… ekkora már eluralkodott rajtam a pánik, azt se tudtam, hol vagyok. Kétségbeesésemben a sarokba menekültem, magam sem tudom miért. Belépett.
- Na kicsi, ne félj már annyira! Nem fog fájni! Gondolj bele! Ugyan olyan vagyok, mint Bill! Élvezni fogod!
Igaza volt, bár nekem ez abban a pillanatban nem jutott el az agyamig. Még a hangja is ugyan olyan volt, mint Billnek. Szinte már önkívületben voltam.
- Ne csináld! – ismételgettem egyfolytában, bár fogalmam sem volt róla, hogy mit beszélek. Rettegtem. Rettegtem erre a fiúra nézni, rettegtem az érintéseitől, a gondolataitól. Legszívesebben elfutottam volna. Feltűnt neki, hogy már nem vagyok magamnál, és újra közeledni kezdett. Gyorsan, eszelős vággyal kezdett vetkőztetni, míg nem már meztelenül álltam előtte. Akkor húzni kezdett az ágy felé… és én valamilyen ösztöntől vezetve teljes erőből pofon vágtam. A fiút váratlanul érte felüvőltött, és látszólag kezdte elveszteni a türelmét. Továbbra sem voltam ura a tetteimnek, szinte nem is hallottam a saját hangomat, ahogy sikítozni kezdtem.
- Hagyd abba! - ordította, de nekem még percek múlva is csak távoli zsibajként hatott a hangja. Nem hagytam abba, tovább sikítottam. Ő pedig már végképp kiakadt, és hozzám vágta az első keze ügyébe kerülő tárgyat… a Martini-s üveget. Ekkorra már én is kapcsoltam, és igyekeztem kikerülni az útját, de csak arra volt időm, hogy megforduljak, hogy inkább a hátamat érje a csapás. Felüvöltöttem a fájdalomtól, ahogy tucatnyi üvegszilánk fúródott a testembe. Ez már végképp túl sok volt, és éreztem, ahogy minden elsötétül…