Úgy fájt felnéznie. Tudta mit fog látni és szinte remegett, amiért újra ott kell lennie. Aztán fellobbant a szemében a láng, maga előtt látta a kékséget, a villámló energiát, és eszébe jutott miért is van itt. Kornélia! Haza kell őt vinnie! Nem számít, hogy továbbra is retteg a Farkastól, a lényeg hogy Kornélia megbocsásson neki.
Engel és Tom még mindig ott álltak mellette. A testvére döbbenten tekintgetett körbe, és még a szemén is látszott milyen sebesen jár az agya, de Engel csak állt. Állt egyhelyben, keze ökölbe szorítva, és gyilkos tekintettel bámult az erdő sötétjébe, a fák közé. Bill nyilván észre is veszi ezt, illetve felfogja az értelmét, ha nem részegíti el ennyire a tudat, hogy végre… végre ébren is Averyben van, csak épp egy cseppel távolabb, mint Kornélia.
- Hol… Hol vagyunk? – tette fel a kérdést Tom. A válasz azonban nem Billtől hangzott el.
- Isten hozott az Örök Úrnő birodalmában!

Már a kastély előtt álltunk, és én azon gondolkoztam, mért hajol meg előttem mindenki, s mért gyűlt össze az egész királyság? A gondolataimat újra elfoglalta Palanhilion. Eddig, az álmaimban, Palanhilion mindig az én testemben jelent meg, de tudtam, hogy az csak az álom. Hogy most más lesz. Vagy az is lehet… nem, biztosan nem! De… az is lehet hogy Palanhilion… halott. Hisz néha biztos voltam benne, hogy így van. Hogy az egész csak egy emlék, részlet a múltról, bár én nem tudom, honnan tudok róla.
Amikor beléptem a kastélyba a szememmel rögtön körbejártam az egész gigantikus méretű tróntermet. Hihetetlenül gyönyörű volt! Egy valakit azonban hiányoltam belőle.
- Hol van Palanhilion? – kérdeztem az előttem álló farkastól. Az ember alakot öltött, hogy válaszolni tudjon:
- Felség! – itt már nem tetszett a dolog, mert az épp aktuális uralkodót szólítják így. Ha csak azért illetett volna ezzel a ranggal, mert Palanhilion mesélt nekik rólam, akkor Fenségnek kellett volna szólítania! - Hiszen… Hiszen maga Palanhilion!
Nem lepődtem meg. Érdekes, de kicsit se. Csak simán rábólintottam, majd így szóltam, mérhetetlen méltósággal a hangomban:
- Szeretnék lepihenni. Hosszú volt az út.
A körülöttem lévők máris ugrottak, és én két perc múlva a szobámban, egy hatalmas forróvizes fürdőben ültem.

A három ismeretlen eközben szélsebesen vágott át Avery erdőségein. Legelöl egy lány rohant, mögötte a két fiú.
- Nem értem – ismételte Engel újra és újra. – Nem értem!
Bill és Tom legszívesebben megkérdezte volna, hogy mit, de annyira lihegtek, hogy nem volt erre módjuk.
- A történetnek nem itt kellett volna kezdődnie! – folytatta Engel. – Hiszen előbb le kellett volna győznie az uralkodót, és… Bill! - fordult most a fiúhoz. - Biztos vagy benne, hogy a Farkast láttad?
- Egészen biztos!
Engel erre megtorpant, majd újra rohanni kezdett. Kornélia mindig is belevonta őt az álmaiba, a meséibe. Ő mindig tudott mindenről, bár eddig biztos volt benne, hogy szeretett kishúgának csak túl élénk a fantáziája… És most itt rohangál Averyben, egy mesében. Végre kilukadt valahol az erdő szélén, és épp beleütközött egy magas, feltűnően jóképű idegenbe.
- Jaj bocsi!- darálta gépiesen majd felpillantott és alaposabban szemügyre vette a fiút.
- Semmi baj… Felség! Maga mit keres a mi erdőnkben? – Azzal mélyen meghajolt. – Elnézést! Neveletlen voltam. Engedelmével elkísérném a kastélyba!
- Ööö… köszönöm!
De addigra már Tom is ott állt mellettük.
- Te meg honnan ismered őt? – kérdezte a fiútól.
- Hiszen mindenki ismeri Amiri királynőjét!
Igen, Engel itt sokallt be. Hogy ő? És Amiri? Milyen név ez egyáltalán? Nem, ő nem lehet királynő!
- Bizonyos, hogy nem téveszt össze senkivel? – érdeklődött finoman.
A fiú válaszul szélesen elmosolyodott és meleg tekintettel kezet csókolt Engelnek.
- Bizonyos! Indulhatunk?
A három ismeretlen tovább indult az idegennel. Egyikőjük már nem is volt ismeretlen. Hiszen ő volt Amiri uralkodója.