- Nem, nem, NEM! Nekem nem elég, hogy azt HISZED, hogy szeretsz!

- De…

- Nincs de! Bill, figyelj már rám! Nekem tudnom kell! Biztosra kell tudnom!

- Ne hisztizz már! – szólt rá erélyesen Bill.

- Én nem is…

- De igen, hisztizel – lépett oda hozzá Bill, és magához húzta. – Ne görcsölj már…

- De én…

- Nincs de – mosolyodott el Bill, és szorosabban ölelte a remegő lányt. Kornélia próbált elhúzódni, de aztán végül megadta magát Billnek, és hozzásimult, fejét a vállába fúrva. A fiú simogatni kezdte a haját, Kornélia pedig ha lehet még szorosabban bújt hozzá.

- Akkor most…? – nézett fel kérdőn a fiúra.

- Nem tudom… Most itt vagyunk, ez nem elég?

- Nem, nekem nem! – rázta makacsul a fejét Kornélia.

- Mégis mit vársz tőlem?

- Hogy szeress…

- Én…

- Gyere, mutatok valamit! – vágott a szavába a lány. Megragadta Bill kezét, és az ablak felé húzta.

- Hova megyünk? – értetlenkedett Bill.

- Csak várj, és meglátod! – tárta ki az ablakot Kornélia. Kecsesen felmászott a párkányra, és húzta maga után a fiút is. Bill aggódva pillantott le a mélységbe, ami ugyan csak egy emeletnyi volt, de azért nem vágyott arra, hogy lezuhanjanak. Kornélia kitárta a karját, és halkan dúdolni kezdett. A szavak maguktól születtek meg a dallamhoz, és a lány egyre erősödő hangerővel énekelt. A dal nyomán szél támadt, ami eleinte csak Kornélia hosszú vörös haját cibálta, majd egyre erősödve már Billt is rángatni kezdte. Bill hátulról átkarolta a lányt, mintha próbálná megakadályozni, hogy a szél elsodorja tőle, de a bűvös fuvallat erősebbnek bizonyult, és a párkány egyszerre eltűnt alóluk, s őket magával ragadta az áramlat. Bill behunyta a szemét, és arcát a lány selymes hajába fúrta. Mintha egy örökkévalóságig tartott volna, mire újra szilárd talajt érzett a lába alatt, de még mindig nem merte kinyitni a szemét.

- Bill, figyelj már! – rángatta meg a karját Kornélia. A fiú lassan kinyitotta a szemét, és ámulva nézett körbe.

- Hol vagyunk?

Kornélia felkacagott.

- Hát nem ismered meg Averyt?