Már egy kávézóban ültünk, és a reggelire vártunk, miközben Kornelia megállíthatatlanul csacsogott.

- Igen, imádok festeni, rajzolni, írni, énekelni, táncolni… - sorolta éppen. Mi meg csak ámultunk, és úgy éreztük, mintha egy hurrikán sodort volna magával. – És te? – nézett rám. Tommal nem is foglalkozott, aki kissé meg is sértődött ezen, hiszen nem volt hozzászokva, hogy egy lány semmibe vegye.

- Én is zenélek – szúrta közbe, hátha ezzel felkelti maga iránt a figyelmet.

- Tudom – vetette oda Kornelia, aztán megint hozzám fordult. Az asztal alatt megsimogattam Tom kezét, aki végre elmosolyodott egy kicsit, de aztán morcos pillantást vetett a vörös hajú lányra.

- Bennem nincsen semmi különösebb tehetség… - válaszoltam a kérdésre. – Szeretek írni és táncolni, de semmi extra.

- Azt azért kétlem – vigyorgott Kornelia. – Különben Tom nem lenne ennyire odáig érted.

- Ennyire látszik? – képedt el Tom.

- Persze – vonta meg a vállát a lány. – Amúgy meg nem csak nekem tűnt fel… Annak a három újságírónak is, akik az utcán sétáltak.

- U-Újságírók?

- Szerintem holnap címlapon lesztek… - jegyezte meg közömbösen Kornelia.

- Na neee – nyögtem fel. Összenéztünk Tommal, és az asztal alatt még erősebben szorítottuk egymás kezét. Közben a pincér elénk pakolta a gőzölgő kávét, pirítóst és egyéb nyalánkságokat. Úgy vetettük rá magunkat, mint akik egy hete nem ettek. Kornelia csak finom mosollyal nézte a habzsolást. Miután befejeztük, felpattant, az asztalra dobta a pénzt, és elviharzott.

- Mennem kell, de még találkozunk – kiáltott vissza mosolyogva, aztán egy pillanat alatt eltűnt.

- Ez a lány… - kezdte Tom, de a szavába vágtam.

- Szerintem aranyos… Van benne valami… Nem tudom, mintha ezer éve ismerném.

- Ja, mert annyit beszélt magáról, hogy le se lehetett lőni… - jegyezte meg gonoszkodva Tom.

- Csak azért beszélsz így, mert nem ájult el attól, hogy VELED találkozott – vágtam vissza. Úgy éreztem, meg kell védenem Korneliát.

- Én nem is… Na jó, lehet – vigyorodott el végül.

- Menjünk inkább – sóhajtottam. Megfogtuk egymás kezét, így léptünk ki a kávézóból. Alig tettünk meg pár lépést a sétálóutcán, amikor valaki megragadta a karomat.

- Martin, örülök, hogy megint látlak – nyögtem fel, oda sem pillantva.

- Jöjjön kisasszony, az apja kérte, hogy vigyem haza magukat.

- Rángatás nélkül is megyek – mondtam neki hűvösen, mire elengedte a karomat. Apám jól ismert sötétített üvegű autójához vezetett, és belökdösött minket a hátsó ülésre. Szinte perceknek tűnt, amikor lefékezett a házunk előtt, és én egyre erősödő gyomorgörccsel szálltam ki. Mit talált ki már megint az apám? Mire feleszméltem, már a dolgozószobájában álltunk, Tom szorosan mögöttem, és apám dühös tekintete ellenére dacosan magához ölelt.

- Ki volt az a lány veletek? – érdeklődött.

- Honnan tudsz róla?

- Végig figyeltettelek – vont vállat. – Szóval, ki volt?

- Közöd?

- Engel, ne bosszants! – csattant fel. – Válaszolj!

- Kornelia – morogtam alig hallhatóan.

- Kornelia? – sápadt el számomra érthetetlen okokból apám. – Milyen Kornelia?

- Delafee – válaszoltam kelletlenül, de csak mert láttam, hogy Martin fenyegetően Tom mellé lép.

Erre apám szeme elkerekedett, és ha lehet, még sápadtabbá vált… Mégis mi zavarhatta meg ennyire?