- A francba! – ült fel Tom az ágyában. – Engel… Engel, hová tűntél megint? – motyogta maga elé. Ismét hátradőlt, és a plafont kezdte el vizslatni. Milyen könnyű volt a lány érintése… És amilyen közel voltak egymáshoz, még a belőle áradó virágillatot is érezte. Felidézte a csokoládébarna szempár pillantását, amint az arcát fürkészi, és már magától az emléktől is kellemes bizsergés járta át a testét. „Beleszerettem volna?” – tette fel a kérdést magának, aztán eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nem is hisz a szerelemben… Ráadásul ez a lány csupán az álmaiban létezik. „Hülyeség az egész…” – győzködte magát, és újra felöltötte a lazaság álarcát, de a szíve mélyén alig várta, hogy újra találkozhasson a titokzatos tündérrel, aki olyannyira elbűvölte, mint még soha senki…

- Engel, Kornélia, azonnal menjetek a szobátokba! – hallatszott egy parancsoló, dühös hang, s két hercegnő látszólag bűntudatos arccal, azonban magában kacagva hagyta el az ünnepien kivilágított termet. Megvárták, amíg hallótávolságon kívül érnek, s csak utána kezdtek el hangosan nevetve felfelé szaladni a lépcsőn.

- Láttad anya arcát? – vetette magát vigyorogva nővére baldachinos ágyára Kornélia.

- Mit fogunk ezért kapni… - sóhajtott fel Engel. – Azt talán mégsem kellett volna mondanod, hogy olyan szájszaga van, hogy a mocsári borznak… Anya ezért a vártoronyba fog záratni…

- Te is helyeseltél, ha jól emlékszem…

- Mindketten a vártoronyba költözünk… - nyögött fel Engel. – Amúgy meg nem helyeseltem, csak bájosan mosolyogva közöltem, hogy megígértem neked, hogy nem mondok ellent… De kétlem, hogy ezt anya mentségként elfogadná.

- Azt ne mondd, hogy nem érte meg – kacsintott rá cinkosan kishúga. – Azok az arcok…

- Jó, tulajdonképpen… - vigyorodott el Engel is, és hátradőlt az ágyon. Megkereste a másik lány kezét, és megszorította. – Mindig te viszel a rosszba…

- Örülj, hogy vagyok neked, különben már rég a felesége lennél egy „megfelelő” hercegnek vagy grófnak…

- Igazad van… - sóhajtott Engel. – Nélküled nem lenne erőm ellenállni. Szeretlek hugi!

- Én is… - csillant meg egy könnycsepp Kornélia arcán, de aztán dacosan megrázta a fejét. – Ne legyünk már ennyire szentimentálisak…

- Jól van – vont vállat nővére, aztán huncut fény csillant a szemében. – Mesélj inkább a lovagodról, akivel álmaidban szoktál találkozni!

- Fura fiú – mosolyodott el Kornélia. – De nagyon édes… Képzeld, amikor először találkoztunk, mindenáron a kezemet akarta megnézni… Aztán én is megnéztem az övét, és képzeld, feketére voltak festve a körmei! Hallottál már ilyet? – kacagott fel az emléktől. – És a szeme is ki volt festve feketével…

- És egy ilyen tetszik neked? Azt hittem, jobb ízlésed van… - fintorgott Engel.

- Naaaa… - lökte oldalba Kornélia. – Miért, a tiéd talán jobb azokkal a hatalmas, zsákszerű ruháival?

- Nem az számít, hogy milyen ruha van rajta! – védekezett Engel, akinek titokban nagyon is tetszett Tom stílusa.

- Na látod… Az se számít, hogy milyen a körme – vágott vissza Kornélia.

- Jól van, ne vesszünk össze – mondta békülékenyen Engel. Húga bólintott, és közelebb fészkelődött nővéréhez. Kis ideig mindketten hallgattak, ki-ki saját lovagjára gondolva, aztán egyszerre sóhajtottak fel:

- Az a gyönyörű barna szempár…