- Valami baj van – s�rta egy h�ttel k�s�bb Engel Korn�li�nak. – Az�ta nem tal�lkoztam vele, amikor majdnem megcs�kolt ott a parton.
- Ne agg�dj, j�nni fog – b�ztatta n�v�r�t Korn�lia, de m�r maga sem volt biztos benne. �sszeszorult a sz�ve, l�tva testv�re szenved�s�t. De nem tudott seg�teni. M�g nem.
B�ven volt idej�k besz�lgetni, kis�rni egym�snak a b�natukat, �s - Korn�lia r�sz�r�l, aki az�ta is tal�lkozgatott a fi�val �lmaiban – megosztani �r�m�ket, mert Engel j�slata bev�lt, �s a rosszul siker�lt vacsora ut�n val�ban egy hetes „toronyfogs�gra” �t�ltettek. Nem is igaz�n b�nt�k, hiszen �gy legal�bb b�k�n hagyt�k �ket a k�r�k �s udvaroncok, akiket mindig is f�raszt�nak tal�ltak. Engel azonban hi�nyolta az erd�ben val� bolyong�st, �s tudta, az egyszarv� v�r r�, hogy ism�t messzire sz�guldhasson vele.
Tom azon az �jjelen is t�vol maradt.
A hercegn�k fogs�ga azon a reggelen lej�rt, �s Engel els� �tja az Ez�st-erd� fel� vezetett, amelynek sz�l�n val�ban h�s�gesen v�rta a feh�r egyszarv�. A l�ny a h�t�ra vetette mag�t, �s a csod�s l�ny b�ztat�s n�lk�l is v�gt�zni kezdett vele. K�nnyek sz�ktek a szem�be a szabads�g �rz�s�t�l, �s m�g gyorsabb iramra �szt�n�zte h�tas�t. Meg sem �lltak a tengerpartig, ahol a l�ny haboz�s n�lk�l leheveredett a puha, aranyl� homokra, lehunyta szem�t, �s v�rta az �lomb�li tal�lkoz�st. Tudta, most j�nnie kell a fi�nak. Nem is t�vedett. Az �lom s�t�tj�b�l kil�pve, egy csod�s dombtet�n, ott �llt Tom, �s �t figyelte. Engel lassan l�pkedett fel�, majd t�tov�zva meg�llt el�tte. Lehajtotta a fej�t, nem mert a szem�be n�zni.
- Nem j�hetek t�bbet – mondta a fi� elgy�t�rt hangon. Csak ennyit mondott. Nem adott magyar�zatot, nem k�rt bocs�natot, m�g csak r� sem n�zett, a l�ny m�gis �rezte, hogy szenved.
- J�nn�d kell, sz�ks�gem van r�d – mondta csendesen.
- Nem �rdemlem meg – r�zta makacsul a fej�t Tom. – Mindenkire csak bajt hozok…
- Mondd el… - k�rte halkan a l�ny, de Tom megr�zta a fej�t.
- Nem lehet. �s most mennem kell.
Elindult, lass�, f�radt l�ptekkel, azt�n mintha meggondolta volna mag�t, visszafordult. A l�nyhoz l�pett, �s lehajolt hozz�, egy pillanatra �ssze�rtek az ajkaik, azt�n �jra h�tat ford�tott.
- Ne! – suttogta Engel k�nnyes szemekkel, de a fi� egyre t�volodott. - Ne! – ki�ltotta most m�r hangosan, �s kinyitotta a szem�t. �jra a parton volt, egyed�l. A k�nnyei meg�ll�thatatlanul patakzottak. Tudta, hogy a fi� komolyan besz�lt. Tudta, hogy soha t�bb� nem l�tja. �s azt is tudta, hogy Tomnak komoly oka lehetett, hogy megtegye, tudta, hogy szenved, �s � nem seg�thetett neki, mert most elment. Elt�nt az �lmaib�l �r�kre. Van �gy �rtelme? Hogyan �ljen, �s hogyan �lmodjon �gy tov�bb? Tom az �lete r�sz�v� v�lt, �s �gy �rezte, nem tud meglenni n�lk�le. T�tov�n meg�rintette az ajkait, a fi� r�pke, �lombeli cs�kja m�g mindig �gette. �gy �llt fel, �s indult el, hogy nem tudta, merre megy. Csak vitt�k a l�bai. Mire feleszm�lt, a parti sziklaszirtek tetej�n �llt, �s az ez�st�s tengert b�multa, ahogyan a hull�mok megt�rtek a szikl�kon. Alkonyodott, a lenyugv� nap f�nye visszat�kr�z�d�tt a v�zen, hogy lassan �tadja hely�t a n�vad� Holdnak. A Holdf�ny-tengerre �jszaka borult, de a csillagok f�nyesen bevil�g�tott�k az eget. Engel ajkai most ismeretlen, �si szavakat form�ltak, �s a var�zsige nyom�n a v�z �letre kelt. Egyre hevesebb hull�mok ostromolt�k a szikl�kat, m�r-m�r eg�szen a szirtek tetej�ig fel�rtek, s f�l� volt, hogy magukkal sodorj�k a l�nyt. Felt�madt a sz�l is, f�ktelen�l cib�lta a hercegn� s�t�t haj�t, de � �szre sem vette, egyre hangosabban ism�telte a var�zsszavakat. Vihar t�madt, vill�mok has�tott�k az �gboltot, de Engel nyugodtan �llt az elemek tombol�sa k�zepette. M�r tudta, mit kell tennie. K�zelebb l�pett a szirtek sz�l�hez, utolj�ra len�zett a s�t�t v�zt�megre, kit�rta karjait…
- Ne! – hangzott egy k�ts�gbeesett sikoly.