- Engel, ne! – kiáltotta önkéntelenül a hotel erkélyén álló, eddig a Holdat bámuló Tom Kaulitz. A nyakában függő csillagmedálhoz kapott, hogy aztán ugyanolyan gyorsan el is rántsa kezét a felforrósodott ékszertől. Elfojtott egy káromkodást. Tudta, hogy baj van. Tudta, hogy ezt a bajt ő okozta, akaratán kívül. „Nem történhetett meg újra! Nem, nem, nem!”

- Ezt meg ne próbáld még egyszer! – kiabálta túl az elemek tombolását Kornélia. Zöld szeme csak úgy szikrázott a haragtól, arcán pedig még könnyek csorogtak az előző ijedtségtől. A két lány remegve állt a szikla tetején. Az imént Engel már elszánta magát az ugrásra. Kornélia az utolsó pillanatban ért oda, hogy nővérét visszarántsa a szirt pereméről, s azzal a lendülettel érkezett is a csattanós pofon is, hogy észhez térítse a másikat. Engel most megszeppenve állt vele szemben, kezét még mindig égő arcán nyugtatva.

- Tom elment örökre… - csak ennyit tudott suttogni. Már nem tombolt benne a harag, sem az elszántság, csupán a fájdalom maradt. Ezzel egy időben a természet is lecsillapodni látszott, a viharos szél alábbhagyott, az eső is csak szelíden áztatta a földet, s a tenger újra nyugodtan tükrözte vissza a holdfényt.

- Örökre? – kérdezett vissza a másik lány halkan, meglepetten.

- Soha nem láthatom már… - merült el fájdalmában Engel.

- Azt, hogy soha, kimondani is sok…

- Hát nem érted? Vége mindennek! – emelte fel keserűen hangját a leendő királynő.

- Majd meglátjuk… - súgta maga elé alig hallhatóan Kornélia, de hangosan csak ennyit mondott: - Gyere, menjünk haza!

Engel kábultan tűrte, hogy húga levezesse a szikláról, és az egyszarvú hátára ültesse. Az állat megérezve kis barátnője fájdalmát, a lehető legpuhább léptekkel haladt a palota felé. Hazaérve Kornélia ügyesen elhárította a személyzet, és szüleik érdeklődését és aggodalmát, s maga fektette baldachinos ágyába nővérét.

- Idd ezt meg! – nyújtott feléje egy ezüstserleget, melynek tartalmától Engel egyből mély, álomtalan álomba zuhant. – Pihenj csak… - simította végig homlokát Kornélia, s elhagyta a szobát. A Keleti Toronyba sietett, hogy elővéve kristálygömbjét megidézze azt a másik világot, s ráleljen a fiúra, aki olyannyira megkínozta nővérét.

Kavargó köd… elmosódott árnyak… derengő fény… A varázsszavak még hatástalanok. A Holdhoz fordul, hogy erőt kérjen a bűbájhoz. Úgy érzi, az ezüst sugarak egyenesen a szívébe hatolva adnak varázshatalmat. Újra az eddig ismeretlen szavak… Egyre élesedő körvonalak… Jön már a látomás.

Igen, ő lesz az, Tom. Az ágyon ül, a lábai maga alá húzva. Arcán könnyek peregnek. Csak néz a távolba. Valaki közeledik. Kornélia még csak a hátát látja, és hosszú, kócos, fekete haját. A másik alak is leül az ágyra, s szomorúan figyeli Tomot. „Mondd el!” – szólal meg lágyan suttogva. Ismerős a hangja. Közelebb mászik az ágyon kuporgóhoz, és Kornélia most végre megpillantja az arcát.

- Bill - suttogja maga elé elkerekedő szemekkel…