- Bill, kérdeztem valamit! – szóltam rá, mert elbambulva fülelt kifelé. Én is hallottam a ház elől csengő kacagást, és tudtam is, hogy kitől származik.

- Öhm… Persze, veled megyek – fordult felém, de aztán felpattant a kanapéról. – Csak előbb még el kell intéznem valamit!

- Csak finoman! – kiáltottam utána, de aztán inkább az ablakhoz mentem, hogy lássam, mi történik. Bill elszánt arckifejezéssel trappolt a ház előtt hancúrozó párocska felé. Kornélia arcáról lehervadt az iménti mosoly, amikor megállt előtte.

- Igen? – nézett rá nagy szemekkel. – Mondani akarsz valamit? – kérdezte kissé pimaszul. Billnek elakadt a szava, de ez nem akadályozta meg abban, hogy karon ragadja a meglepődött lányt, és maga után vonszolja a házba. Amint Kornélia magához tért, persze kapálózni kezdett, és visítva követelte a szabadulást, de Billt nem hatotta meg. Felráncigálta maga után a lépcsőn, belökdöste a szobájába, kulcsra zárta az ajtót, és nekidőlt, onnan figyelte az ágyon ülő lányt, akinek a szeme villámlott a haragtól.

- Ez meg mi volt? – kiabálta magából kikelve.

- Bocs, hogy megzavartam a kis szórakozásod – vont vállat Bill, akin persze szemernyi bűntudat sem látszott. – Pedig láthatólag jól elvoltál azzal a sráccal…

- Bill Kaulitz, te féltékeny vagy? – kérdezte elkerekedett szemekkel Kornélia.

- Én? Féltékeny? Ne nevettess! – vágta oda a feleletet Bill, de arca cáfolta szavait. – Már miért lennék féltékeny?

- Ezt kérdezem én is! – villant meg a lány szeme. – Nincs jogod hozzá, mivel nyilvánvaló, hogy nem érzel semmit irántam!

- Ezt honnan veszed? – lepődött meg most Bill.

- Hiszen Engelt szereted!

- Talán… - mondta Bill bizonytalanul, de aztán magabiztosabban tette hozzá: - De talán már nem…

- Akkor kit szeretsz, Bill?

- Talán téged – gondolkozott el Bill, észre sem véve, hogy hangosan is kimondta. Kornélia arcáról most eltűnt a harag, s helyébe remény költözött.

- Engem? – ismételte suttogva. Bill felkapta a fejét, és a lány szemébe nézett. Valami olyasmit látott benne, aminek hatására ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy közelebb lépve magához vonja a törékeny testet. Kornélia most szemérmesen lehajtotta a fejét, de Bill kényszerítette, hogy felnézzen rá. Egymás tekintetét fürkészték egy darabig, aztán Bill immár tétovázás nélkül hajolt le, hogy lágy csókot leheljen a lány ajkaira.

- Igen, téged – súgta már magabiztosan, rámosolyogva Kornéliára.

- De… én… te… hogyan… - zavarodott meg a lány.

- Fogalmam sincs, honnan tudom hirtelen, de érzem, itt – vonta a szívére Kornélia kis kezét, aki remegve figyelte a heves szívdobogást, és ismét nem nézett a fiúra. – De ugye te is…?

- Bill… én… igen – vallotta be végül halkan. Bill szeme felcsillant, és újra csókért hajolt Kornéliához.

- Tom – bújtam közelebb életem párjához. – Elviszel az orvoshoz? Azt hiszem, Bill ma már nem jön ki a szobából…

- És? – lepődött meg Tom.

- Hát… megkértem, hogy jöjjön el velem – pirultam. Tudtam, ez nem fog tetszeni neki.

- Miért? – érdeklődött sértődötten.

- Mert… jaj Tom, mostanában mintha nem lennél önmagad! – böktem ki. – És ez egy kicsit zavar…

- De hát csak vigyázni akarok rátok! – csattant fel.

- Ez aranyos tőled, de nem vagyok porcelánbaba, ugyanaz maradtam, aki voltam…

- De terhes vagy!

- Pontosan! Terhes vagyok, nem beteg! Még nem is látszik!

- De…

- Tom, mi a baj? – fogtam meg a kezét, mert láttam, hogy bántja valami.

- Nem akarom, hogy az történjen, mint az előző babával…