- Engel… Engel… - Tom csak ezt bírta ismételni maga elé meredve. Bill kicsit megrázta, mire testvére végre ráemelte tekintetét.
- Tom, figyelj már rám! Ki az az Engel?
- Egy lány az álmomból – vágta rá önmagát is meglepve Tom. Valamiért most mégsem hitte, hogy Bill hülyének fogja nézni. Úgy érezte, testvére érteni fogja.
- Az álmodból? – kérdezett vissza zavart nevetéssel Bill.
- Igen, az álmomból – ismételte meg Tom, és tiszta tekintettel Billre nézett. És Bill nem nevette ki.
- Mondd el! – kérte ismét.
- Nem lehet… Többször nem történhet meg… Megint miattam… Nem! – motyogta zavarodottan Tom. Bill csak egy részét értette meg. De azt a részét nagyon is jól ismerte…
- Tom, nem te tehetsz róla… - mondta végtelen gyengédséggel. – Az a lány… Őrült volt…

Kornélia feszülten figyelte az eléje táruló jelenetet. Minden porcikájában érezte, hogy most jött el a pillanat, most megtudja a titkot!

- De miattam halt meg! – szakadt ki az elkeseredett kiáltás Tomból.
- Tom, az a lány egy rajongó volt, aki beleőrült abba, hogy elérhetetlen vagy a számára… Nem tudtál a létezéséről… Nem tehettél semmit!
- De megölte magát… miattam… - suttogta fájdalmasan Tom.

Kornéliának elakadt a lélegzete. Úgy érezte, éppen eleget látott, eleget tudott meg. Elhátrált a kristálygömbtől, és egyetlen varázsszóval megszakította a kapcsolatot. A látomás tovatűnt. Szíve hevesen dobogott, és szaporán kapkodta a levegőt. Lerogyott a földre, úgy próbálta felfogni a látottakat. Még mindig érezte a fájdalmat, melyet a jelenésben is úgy érzékelt, mintha a sajátja lenne. És egy pillanatra felsejlett előtte a lány képe is, aki megölte magát elkeseredett szerelmében… Tudta, ez a kép kísérti a fiút is… Elhatározásra jutott.

- Engel! – rontott be a szobába. Nővére kábán ült fel az ágyban. A gyógyital hatása még nem múlt el teljesen. – Öltözz fel! – utasította a másik lányt, és a ruhásszekrényből előrángatott számára egy hosszú, fehér ruhát. Engel még mindig nem mozdult, csak érdeklődve figyelte a szobában száguldozó húgát, aki most hozzávágta a kiválasztott ruhát. – Mozdulj már!
- De…
- Semmi de, öltözz!
- Jól van – morogta a másik, és nehézkesen kimászott az ágyból, magára kapta a ruhát, majd megállt Kornélia előtt. – Mehetünk.
Kézenfogva surrantak ki a kastélyból, az egyedül Kornélia által ismert titkos ösvényeket használva. A lány most halkan füttyentett, és az erdő szélén felbukkant a fehér egyszarvú. A lányokhoz lépdelt, és megadón tűrte, hogy a hátára üljenek. Nem kellett irányítani, magától ment, amerre csak a fiatalabb lány kívánta. Egy régi szentély romjai előtt álltak meg. Kornélia maga után húzta nővérét az ősi épületbe. Még Engel is megérezte a varázserő hatalmas áramlását, olyannyira lüktetett tőle az egész hely.
- Miért jöttünk ide? – nézett most körbe értetlenül.
- Tomnak szüksége van rád… Oda kell menned.
- De hogyan…?
- Bízd rám – mondta magabiztosan Kornélia. Engel nem tudta mire készül húga, de tudta, megbízhat benne.
- Velem jössz? – kérdezte hatalmasra nyílt szemekkel. – Nélküled nem megy…
A másik lány csak mosolyogva bólintott, aztán onnantól kezdve felgyorsultak az események, annyira, hogy Engel a későbbiekben nem is tudott volna számot adni róluk. Csak annyit érzékelt, hogy Kornélia minden eddigieknél hatalmasabb varázsigéket mormol lassan, türelmesen ismételgetve azokat, mígnem az ősi szavak erőre kaptak, és történt valami. Fekete örvény jelent meg, egyre gyorsabban forogva. Engel megkövülten bámulta a jelenséget. Kornélia odaugrott hozzá, és karját megfogva az örvénybe taszította nővérét, majd cseppnyi tétovázás nélkül utána ugrott. Aztán már csak a sötétség maradt.