Egy kicsit talán félt tőle, hogy megint elutasításra talál, hogy a fiú újra eltaszítja magától. A lelke mélyéig érezte, hogy Tomot valami nagyon megsebezte, és hogy iszonyú nagy szüksége van valakire, aki begyógyítja azt a sebet. És Engel tudta, ő akar lenni ez a valaki.

Tom egészen beleremegett, amikor a lány ajkait megérezte a sajátján. El akarta lökni magától, eltaszítani, és jó messzire elfutni tőle, de valami nem engedte. Tudta, érezte, hogy szüksége van rá. A lányra, aki begyógyíthatja a sebeit.

Úgy csókolóztak, mint akik időtlen idők óta erre vágytak már. Tom karjai maguktól indultak meg, hogy átkarolják a lányt, és minél szorosabban magához húzhassa. Ujjai a hajába túrtak, orra igyekezett minél többet magába szívni a belőle áradó virágillatból, agya kikapcsolt, érzékei kiélesedtek. Lányok százait csókolta már korábban, mégis, ehhez fogható boldogságot még soha nem élt át egyetlen csóktól. Engel is elveszett az érzésben, amit a fiú ölelése jelentett számára, eltűnt minden félelme, minden korábbi aggodalma, hiszen mégiscsak számára idegen világban volt, de most úgy érezte, hazaérkezett. Csak egy pillanatra jutott eszébe saját otthona, a birodalom, amit majdan irányítania kell, de a rá váró kötelességek sem számítottak már. Engel, akit királyságában Alcarinnak, Tündöklőnek is neveztek, és akitől mindenki azt várta, hogy uralkodása alatt népe még magasabbra emelkedik majd, most csak egy egyszerű lány volt, akit határtalanul boldoggá tett szerelme ölelése. Évek teltek el, vagy talán csak egy pillanat? Lassan szakadtak el egymástól, és egymás tekintetét fürkészték.

- Engel, én…

- Ne mondj semmit – mosolygott rá a lány. – Itt vagyok. Veled.

- De…

- Semmi de – simította most végig a fiú arcát. Egy darabig mindketten hallgattak.

- Miért vagy itt? – kérdezte hirtelen Tom.

- Hívtál – vont vállat Engel.

- Nem hívtalak, nem akartam, hogy itt legyél, nem érdemlem meg – hadarta a fiú zaklatottan.

- Nyugodj meg. Itt vagyok – ismételte korábbi szavait a lány.

- És örökre velem maradsz? – nézett rá fájdalmas tekintettel Tom. Most Engel szava akadt el.

- Én… Nem lehet – szakadt ki belőle kétségbeesetten. Képzeletben újra látta az Ezüst-erdőt, a Holdfény-tengert, a végtelen mezőket, a hóval borított hegyeket, a kastély fehér tornyait… Tom a lány szemében ugyanezt látta. Két világ határai összemosódtak.