Egy magányos könnycsepp buggyant ki a lány szeméből. Tom ijedten kapott oda, hogy letörölje, de legnagyobb meglepetésére a könnycsepp a tenyerében megszilárdult, és pici briliánsként szikrázott a fényben.

- Ez… Hogyan? – bukott ki a kérdés Tomból.

- Nem tudom – hazudta rövid habozás után Engel, mert eszébe jutott egy régi mese, és most döbbenten tapasztalta, hogy a legenda igaz, de félt azt megosztani a fiúval.

- Megtarthatom? – forgatta az ujjai között elgondolkozva a pici követ Tom, mire Engel bólintott. – De kérlek, ne sírj többet, még akkor se, ha a könnyeid gyémánttá válnak – simogatta meg az arcát kedvesen a fiú.

- De te se – mondta komolyan Engel.

- Én nem is…

- Tudom, nincs semmi baj – fogta meg a kezét Engel.

- Tulajdonképpen hogy kerültél ide? – váltott témát a fiú.

- Nem tudom – vonta meg a vállát a lány. – Kornélia csinált valamit.

- Kornélia?

- A húgom – sóhajtotta Engel, de közben mosolygott. – Tudod, ő különleges.

- Te is az vagy – emelte a szájához a lány kezét Tom, és csókot lehelt az ujjai hegyére.

- Tom… - pirult el Engel.

- Te vagy az én angyalom – súgta halkan a fiú. Engel ránézett, s szemei megint gyanúsan csillogtak. – Sshhh… nem akarok több gyémántkönnyet – simította végig ismét a lány arcát, és lassan az ajkai felé hajolt. Puhán összeért a szájuk, átkarolták egymást, és egy végtelen csókban adták egymás tudtára az érzéseiket, amelyeket kimondani még nem mertek.

- Engel! – szakította őket félbe egy csengő hang. Szétrebbentek, zavartan néztek fel. Kornélia jelent meg a bokrok között. – Ne haragudjatok, nem akartam zavarni – mosolyodott el. Tekintete megakadt a pici gyémánton, mellyel Tom még mindig szórakozottan játszadozott. – A Királynő Könnye! – kiáltott fel.