- Hallgass! – ugrott talpra Engel. Tom értetlenül nézett a lányokra.

- A Királynő Könnye? Megmagyaráznátok?

- Nem! – kiáltotta Engel.

- Egy régi legenda – vágta rá ezzel egy időben Kornélia. Úgy tűnt, nem nagyon foglalkozik azzal, hogy nővére nem óhajt a témáról beszélni.

- Mondd el! – kérte Tom, bár azt sem tudta, hogy ki ez az ismeretlen lány, csak feltételezni tudta, hogy Engel húga.

- Ne! – nézett rá könyörgően Engel. Kornélia mérlegelt egy darabig, lehunyta a szemét, talán a jövőt kutatta.

- Amikor egy lány igazán szerelmes lesz – kezdett bele végül, Tom figyelő tekintetétől, s nővére elkeseredett pillantásától kísérve. – Az mindig komoly dolog. De ha egy hercegnő találja meg az igaz szerelmét, és ezt a szerelmet fájdalom és bánat erősíti meg, és őszinte könnyeket sír, a könnycseppjei gyémánttá változnak, jelezve, hogy megérett az uralkodásra. És a koronáját a saját könnyeiből lett gyémántok díszítik majd, hiszen pontosan ezek bizonyítják, hogy lélekben elég erős az uralkodáshoz vagy bármi máshoz. De… - itt nővérére nézett, aki bólintásával jelezte, hogy most már mondja végig az egészet, s ne hallgassa el a legfájóbb részt sem. – A hagyományok szerint még sohasem fordult elő, hogy a hercegnő azzal a férfival maradhatott volna, akinek a szerelme felkészítette arra, hogy trónját elfoglalja.

- Hercegnő? – nézett fel kábultan Tom, mint aki csak ennyit értett az egészből. Engelre pillantott, aki először elpirulva lehajtotta a fejét, de aztán a jövendő királynő önkéntelen fensőbbségével nézett ismét szerelmére, és bólintott.

- Igen, hercegnő vagyok…

- Már majdnem királynő, és ez neked köszönhető – szólt közbe Kornélia Tomra mosolyogva.

- De ez azt jelenti, hogy…?

- Vissza kell mennem – mondta ki nagy nehezen Engel, de már nem mert a fiúra nézni, talán nem akarta látni a szemébe kiülő fájdalmat, vagy talán azt nem akarta, hogy a fiú lássa az újra kibuggyanni készülő könnyeit, amiket csak hatalmas erőfeszítés árán sikerült visszaparancsolnia.

- Nem mehetsz el – suttogta maga elé a fiú. Kornélia eközben észrevétlenül magukra hagyta őket, hiszen tudta, a búcsúzásuk fájdalmas lesz, de ismerte nővére határtalan kötelességérzetét, és hiába kívánta magában, bárcsak Engel fütyülne a szabályokra, törvényekre és hagyományokra, és maradna itt ezzel a fiúval, tudta, kényszeríteni fogja magát az indulásra.

- Muszáj…

- Azt ígérted, itt leszel, ha szükségem van rád. Hát most szükségem van. És te itthagysz, egy kusza mesére hivatkozva, hogy egy álombeli királyság királynője legyél? – Kemény pillantással nézett a lányra, vádlón, ugyanakkor könyörgőn.

- Tom…

- Csak semmi Tom! – csattant fel a fiú. – Becsaptál, elhagysz te is! Ne menj el… Ne hagyj magamra… Nem akarok egyedül lenni újra…

- Erre születtem – mondta csendesen Engel.

- Hülyeség! Te nekem születtél! Legyen Kornélia a királynő! És te maradj velem…

- Nem lehet – suttogta elkeseredetten a lány. Behunyta a szemét, közelebb hajolt Tomhoz, hogy még egy utolsó, hosszú csókot leheljen az ajkaira…