Erővel tépte el magát a fiútól, aki hiába kapott utána. Észre sem vette, de most nem a húga volt az, aki megnyitotta az átjárót, hanem a csillagmedálba kapaszkodva saját parancsszavára engedelmeskedtek a mágikus erők. Egy utolsó hátravetett pillantás után belevetette magát az örvénybe, míg végül újra csak a sötétség vette körül. Tom utolsó csókja még az ajkán égett, szemét el nem sírt könnycseppek homályosították el. Engel egyedül maradt.

Kornélia kővé meredve figyelte, ahogyan nővérét elnyelte a bűvös örvény, s csak késve mozdult, hogy kövesse, de az átjáró egy-két villanás után önmagába zárult, és Kornélia magára maradt Tommal.

- Menj utána! – csattant fel a fiú. – Ne hagyd egyedül!

Kornélia engedelmesen bólintott, és varázsszavakat mormolva igyekezett újra megnyitni a kaput. Tom némán figyelt. Kornélia homloka már gyöngyözött az erőfeszítésektől, egyre hangosabban ismételgette a varázsigéket, de nem történt semmi. Végül feladta.

- Nem megy – sóhajtott fel. – Nem maradt annyi mágikus erő itt, hogy újra megnyíljon az átjáró.

- Akkor…? – nézett rá tanácstalanul Tom.

- Legalább egy hét kell, hogy feltöltődjön a környék energiával.

- Ez az jelenti, hogy…?

- Engel sem tud visszajönni, még ha akar sem.

- De úgysem akarna… - motyogta maga elé fájdalmasan Tom.

- És én egy hétre ittragadtam! – kiáltott fel tehetetlen dühében Kornélia. – És mire visszatérek, talán az Avatás is megtörténik, és akkor nincs mit tenni!

- Hm?

- Az Avatás a koronázás előtti utolsó lépés – magyarázta kelletlenül a lány. – Egyfajta mágikus kötés, ami biztosítja, hogy a leendő királynő ne gondolhassa meg magát, és mindenképp vállalja a feladatát.

- Akkor azért hagyott itt téged, mert…

- Mert tudta, hogy megpróbálnám megakadályozni – fejezte be Kornélia. – Bár tudnám, honnan volt annyi ereje, hogy megtegye!

Tom keze önkéntelenül is a nyakában függő csillagmedálra fonódott. Ő tudta, honnan volt a lány ereje, ő is érezte az energiáit elszívó áramütés-szerű villanást, és ezért külön is dühös volt, hogy Engel az ő erejét is felhasználta arra, hogy itthagyhassa őt. Nem érthette meg, hogy az elválás legalább annyira fájt a lánynak is, akiben azonban a népe iránti kötelességérzet mindennél erősebben dolgozott. Tom most még csak azt érezte, hogy ő újra magányosan maradt itt, hogy újra cserbenhagyták. Már a kezében volt a boldogság kulcsa, s mégis erővel tépték el tőle.

- Gyere, menjünk haza – intett végül Kornéliának, legyőzve a szinte bénító hiányérzetet, ami most gyötörte. Aztán látva a lány értetlen arcát, még hozzátette: - Mégsem alhatsz a parkban…

- Köszönöm – mosolyodott el a lány, és lágy érintéssel végigsimította Tom arcát. – Minden rendbe jön, meglátod.

Tom azonban csak megvonta a vállát, és a karjánál fogva vezette a lányt a házuk felé.

- Legalább Bill örülni fog neked – motyogta szinte csak magának, és visszaparancsolta kibuggyanni készülő könnyeit.