Relatív dolog az idő. Ami az egyik embernek örökkévalóságnak tűnik, a másik számára úgy elrepül, mintha csupán egy pillanat volna. Valahol a világban egy szerelmespár ajándéknak érzett minden napot, míg egy másik párnak, egymástól elszakítva, fájdalmas magányában, szenvedésnek tűnt minden múló másodperc. Bill és Kornélia felejthetetlen napokat töltött együtt, egészen addig, mígnem egy kora hajnalon Bill számára mintha rémálomba fordult volna a tündérmese.

- Bill, végre, újra érzem! – rontott be a szobájába a lány.

- Micsodát? – motyogta Bill nyűgösen, miközben a fejére húzta a takarót. – És miért nem alszol még?

- Felébredtem, mert éreztem, hogy történt valami!

- Mégis mi? – sóhajtotta, és résnyire kinyitotta a szemét. A lány piros arccal, ragyogó szemekkel állt előtte, majd az ablakhoz lépett, és sarkig tárta. A fiúnak újra be kellett csuknia a szemét a beáramló vakító napfény hatására.

- Újra érzem az energiákat! Hazamehetek Engelhez!

- Nem! – szaladt ki önkéntelenül Bill száján. Mintha hidegzuhany érte volna, egy pillanat alatt teljes mértékben felébredt.

- Mi a baj? – nézett rá őszinte értetlenséggel Kornélia.

- Nem mehetsz el – mondta Bill remegő hangon. – Kérlek…

- Jaj Bill, ne gyerekeskedj! – válaszolta bosszúsan Kornélia.

- Ne gyerekeskedjek?! Minden percben látom, mennyire szenved Tom Engel hiányától! És most arról beszélsz, hogy elmész! Nem akarok én is úgy szenvedni! Azt hittem, hogy… - halkult el a végére.

- Mit hittél?

- Hogy szeretsz.

- Szeretlek is…

- Akkor meg?

- Hát nem érted? Most Engel mellett a helyem! Tennem kell valamit, hogy megakadályozzam…

- De visszajössz? – nézett rá könyörgő szemekkel a fiú.

- Persze, te buta! – nevetett rá Kornélia. – És ha lehet, visszahozom a makacs nővéremet is.

- Remélem… Nem bírom már nézni Tom fancsali képét. Már mész is? – kérdezte, látva az ajtó felé araszoló lányt.

- Hát…

- Csak ne olyan sietősen – vigyorodott el Bill, és a karját nyújtotta feléje. Kornélia kicsit vonakodva lépett közelebb, de aztán mikor már Bill a karjaiban tartotta, habozás nélkül viszonozta a csókok seregét. A fiú keze kicsit el is kalandozott volna, de a lány megállj-t parancsolt.

- Ne most! – tolta el kissé magától Billt. Nevetnie kellett a fancsali arckifejezés láttán, és határozottan bontakozott ki az ölelésből. – Kijössz velem a parkba?

- Ha akarod… - bólintott Bill, és nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és a szekrényhez lépett, kritikus szemmel vizslatva a ruháit.

- Jaj Bill, az ég áldjon meg, nem bálba készülsz! Ha lehet, még ma legyél kész!

- Meglátom, mit tehetek – vigyorgott rá a fiú, és valóban, röpke 5 perc alatt sikerült felöltöznie – miközben Kornélia természetesen szemérmesen elfordult, csupáncsak a tükörből szemlélte a műveletet -, a haját egyszerű copfba fogta, és a fejébe nyomott egy baseballsapkát. Már nyúlt a szemceruza után, mikor Kornélia megfogta a kezét.

- Bill, kérlek…

- Jó, felteszek egy napszemüveget – sóhajtotta a nevezett, de nem állta meg, hogy ne tegye hozzá: - Látod, mit meg nem teszek a kedvedért…

- Le vagyok kötelezve – vont vállat a lány. – Na, jössz már?

Kézenfogva sétáltak le a szinte teljesen elhagyatott parkba. A korai órán csupán néhány kutyáját sétáltató öregasszony, és a boltba igyekvő családanya vágott át a fák és bokrok sűrűjén. Kornélia egyenesen egy kis domb tetejére vezette Billt. Eljött a búcsú ideje.

- Siess vissza – ölelte szorosan magához Bill a lányt.

- Bill, megfojtasz – nevetett rá Kornélia. – Nyugi. Visszajövök. Ígérem.

- Biztos?

- Biztos – bólintott a lány. Egy utolsó csók. A kezek szétváltak. Varázsszavak tömege. Megnyíló átjáró, egy villanás, s a lánynak már nyoma sincs. Bill bámulta még egy darabig a helyet, ahol eltűnt, aztán egy hangos sóhajjal fordult meg, hogy hazamenjen a testvéréhez.