Másodpercekkel később Kornélia már a palota közelében lévő dombon állt, élvezettel szívva be az ismerős édes illatú levegőt, melyben a tavasz frissessége érződött. Tekintete elidőzött az Ezüst-erdő dús lombú fáin, a virágba borult bokrokon, a sűrű pázsiton, majd a kastély fehér tornyaira tévedt a pillantása, mely egy csapásra visszahozta a valóságba, és mély sóhajjal tért vissza az álmodozásból. Különös, éles füttyentést hallatott, nyomán pedig egy szempillantás alatt megjelent a fehér egyszarvú, készen állva, hogy teljesítse kis barátnője kívánságát.

- Kérlek, vigyél haza – súgta a fülébe Kornélia, mikor már a hátán ült, s a mesés állat megindult, patája dobogása felverte az erdei állatokat, melyek fejvesztve menekültek az útjából. Mintha csak pillanatok teltek volna el, Kornélia már a palota előtt állt, egy köszönömöt suttogott hátasának, aki egy pillanatra a lány vállára hajtotta szép fejét, majd eltűnt az erdőben. A hercegnő sóhajtott egyet, aztán elszántan indult el a végtelen lépcsősorokon. Szolgák hajbókoltak előtte, udvaroncok fogadták lelkesen, de ő rájuk sem hederített. Anyja sietett eléje mosolyogva, hogy keblére ölelje elveszettnek hitt gyermekét, de ő eltolta magától, vetett rá egy különös pillantást, és tovább kereste a kastély útvesztőiben nővérét. Végül az egyik toronyszobában akadt rá: az egyik ablakban ült, s a messzeséget kémlelte elvágyódva, keze öntudatlanul a csillagmedált babrálta. Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt neki, az egyetlen dolog, ami Tomhoz kötötte. Fel sem nézett, mikor húga belépett a szobába.

- Tovább tartott, mint gondoltam – jegyezte meg halkan, szinte csak magának, és továbbra sem nézett Kornéliára.

- Tudtad, hogy nem jöhetek azonnal utánad! – támadta le pillanatnyi habozás nélkül húga. – Miért csináltad ezt? Mégis mit képzeltél?

- Jönnöm kellett – válaszolta színtelen hangon Engel.

- Nem, nem és nem! Nem kellett volna! – tombolt Kornélia.

- Nincs választásom. – Engel hangja még mindig teljesen érzelemmentes volt, de ujjai szorosabban fonódtak a medálra. Végre a másik lányra emelte a tekintetét, szemében könnyek csillogtak, de megingathatatlannak látszott.

- De van! – védte szenvedélyesen az igazát Kornélia. – Nincsen semmiféle kötelességed, főleg addig nem, amíg a szüleink élnek! Ez csak egy buta szokás, ostoba hagyomány, hogy a hatalmat ilyen fiatalon kell az új királynőre bízni! De értsd meg, a szokások változnak, meg kell változtatni őket! Megyek, beszélek a szüleinkkel! – pattant fel hirtelen, és kiviharzott a szobából. Engel bámulta még egy pillanatig az ajtót, aztán tekintetét visszafordította az ablakból látható tájra, de nem látott belőle semmit, nem hallotta a madarak énekét, a szél zúgását, tekintete nem fogadta be a távoli dombok képét. Csak Tomra tudott gondolni. Minden idegsejtjével rá koncentrált, talán valamiféle csodában bízott, reménykedett. Néma fohászai meghallgatásra találtak: a nyakában lógó csillagmedál fényesen felizzott, és ő hirtelen mély álomba zuhant.