- Hé, mégis mit képzel maga!? – rángatta ki magát felháborodott méltósággal fogvatartója kezéből egy vörös hajú lány. A magas, izmos férfi ügyet sem vetett rá, csak a szobában tartózkodó másik férfira figyelt, hozzá intézte szavait.

- Ez az a lány, uram.

- Köszönöm Martin, most elmehetsz – bólintott felé, majd miután az elhagyta a szobát, a lányhoz fordult. – Kornélia, ha nem tévedek.

- Kornélia Delafee – húzta ki magát dacosan a lány. A vele szemben álló férfi elgondolkozva mérte végig, az arcát fürkészte, mintha csak ismerős vonásokat keresne rajta.

- Az anyjára hasonlít, de az álla az enyém… - motyogta maga elé.

- Megtudhatnám, minek köszönhetem a szíves meghívást? – érdeklődött gúnyosan a lány, aki szemlátomást nem hallotta meg a férfi előbbi szavait.

- Nem – vonta meg a vállát a kérdezett. A lány a felháborodástól alig kapott levegőt.

- De…

- Majd időben megtudod – vágta el a további vitát a férfi, aki mint már bizonyára kitaláltátok, az apám volt.

- A festményeim, a rajzaim mind ott maradtak – tombolt Kornélia. – Követelem, hogy engedjen el!

- Találkoztál a lányommal ma reggel – váltott témát apám, majd Kornélia értetlen arcát látva hozzátette: - Engellel.

- Szegény lány…

- Nem kell ennyire sajnálni… egyébként találkozni fogsz vele.

- Mikor?

- Most! Martin, vidd a pincébe! – Azzal Martin megjelent az ajtóban, és Kornélia méltatlankodásával mit sem törődve megragadta a karját, és a lépcső irányába kezdte lökdösni.

Igazából az alagsori kis szobánk már rég nem börtön volt számunkra, hanem afféle kis szerelmi fészek. Ugyan jobban élveztük volna, ha kettesben lehetünk, ki-ki a maga párjával, de azért már eljutottunk egy olyan szintre, hogy nem törődtünk a másikakkal, csak egymásra koncentráltunk. Mivel én voltam a sérült, Bill és Aprilchen előzékenyen átengedték nekünk az ágyat, és elvonultak az egyik sarokba, ahol egymáshoz simulva suttogtak szerelmes szavakat, már amikor éppen nem nyálcserét folytattak. Én az ágyon feküdtem, a fejemet Tom ölébe hajtva, és ő a hajamat simogatta. Nem beszéltünk, csak elvesztünk egymás pillantásában. Ám az idillnek vége szakadt, amint az ajtó kicsapódott, és Martin belökte Kornéliát, majd hangos csattanással újra zárult a kijárat. Egy pillanatig mindenki dermedten állt, (ült, feküdt…) aztán Tom szólalt meg.

- Köszönjük a reggelit! – vigyorodott el.

- Hogy kerülsz ide? – ültem fel az ágyon.

- Én is szeretném tudni…

- Izé… ő kicsoda? – szólalt meg Bill, aki egy ideje nem tudta levenni a szemét a lányról, amiért Aprilchen finoman oldalba is vágta. Bill bocsánatkérő pillantással simogatta meg kedvese arcát, aztán választ várva fordult ismét felénk.

- Kornélia – válaszolta ikrének Tom. 

- Szia, én Bill vagyok – mosolygott újra a lányra Bill.

- És én Aprilchen. Bill barátnője – mondta nyomatékosan April.

- Kezdünk sokan lenni idelent – jegyezte meg Tom, majd rámnézett. – Apád igazán biztosíthatna nagyobb lakosztályt… Főleg ha lassan fél Berlint mellénk zárja.

- Legközelebb talán reklamálj nála helyhiány miatt – vontam vállat. Az izgatott legkevésbé, hogy hányan vagyunk egy szobában. Inkább szerettem volna megtudni, hogy Kornélia miért került ide. Ki-ki a saját gondolataiba merült, Tom szórakozottan simogatta a kezemet, Bill és Aprilchen visszatértek a szokásos elfoglaltságukhoz – értsd: nyálpingpong -, Kornélia pedig hátát a falnak támasztva ki tudja min gondolkozott. Mindeközben a villa előtt egy hatalmas limuzin fékezett, és egy elegánsan öltözött nő szállt ki belőle…