Álmában a tengernél járt. A hullámok vad kitörésekkel ostromolták a partot. Vihar készült. Engel úgy érezte, a lelkében dúló vihar hatására borult szürkébe az álombeli égbolt is. Lassan sétált a lágy fövenyen, majd fogott egy letört ágat, és Tom nevét írta a homokba, aztán figyelte, ahogyan a hullámok elmossák. Lekuporodott a földre, átkarolta a lábait, és a fejét a térdére hajtva, behunyt szemmel hallgatta csak a tenger moraját, ami egyre hangosabb lett. Az égzengés elnyelt minden más hangot, így tudta a fiú észrevétlenül megközelíteni. Megállt mellette, de nem szólt. A lány szeme még mindig csukva volt.

- Tom… - suttogta végül, mintegy nyugtázva a fiú jelenlétét, bár még mindig nem nézett fel.

- Honnan tudtad? – ült le mellé Tom.

- „Éreztem, hogy a tenger hangja elhalkul a szívem zenéje mellett, éreztem az illatod, láttalak magam előtt, ahogyan felém sétálsz. A világ megállt egy pillanatra, mert a közelemben vagy; ilyenkor minden idegszálammal azt érzem, hogy megtaláltam a helyem… Tudom, hogy mikor vagy mellettem.” – mondhatta volna Engel, de csak ennyit mondott keserű mosollyal: - Megérzés.

- Ez a szép az álmokban… - nyúlt el a parton lustán Tom. – Oda álmodhatod magad, ahová csak szeretnéd. Vagy ahhoz, akivel lenni szeretnél… Csakhogy…

- Mit akarsz tőlem, Tom? – szakította félbe ingerülten a lány, és végre ráemelte a tekintetét.

- Csakhogy butaság az álmaidban találkozgatni azzal, akivel ébren is együtt lehetnél… - fejezte be a mondatot nem zavartatva magát Tom. Látszólagos nyugalommal feküdt a lány mellett, és a szürkébe borult eget kémlelte.

- Hányszor magyarázzam még el neked, hogy nem lehet? – emelte fel a hangját türelmetlenül Engel, amire már csak azért is szükség volt, mert a tenger egyre hangosabb tombolásba kezdett.

- Nem lenne lehetetlen – javította ki a fiú. – Csak nem mered, vagy nem akarod megváltoztatni a szabályokat… De az életed a tiéd, kislány… - ült fel, és Engel szemébe nézve elmosolyodott.

- Pont ez az, hogy nem! Hagyományok, szabályok, kötelesség! Hercegnőnek születtem, fogd már fel! Nem találhatom ki egyik pillanatról a másikra, hogy eldobok mindent azért, mert beleszerettem valakibe, aki ráadásul egy teljesen más világban él! – kiabált dühösen Engel. Nem a fiúra haragudott, hanem az életre, vagy ha úgy tetszik a sorsra, amiért ilyen helyzetbe hozta. Aztán a dühből szomorúság lett, és a kiabálás helyét átvette a zokogás. Könnyei szabadon patakzottak végig az arcán, és erre mintegy válaszként az ég könnyei is eleredtek: szakadni kezdett az eső. A vihar még csak most kezdett igazán felerősödni, de egyiküket sem érdekelte az elemek tombolása. Tom némán, elgondolkozva figyelte zokogó szerelmét, de nem próbálta vigasztalni. Ő már régen tudta, amit Engel még nem: hogy igenis van választása. De azt is tudta, hogy erre a lánynak magától kell rájönnie, ő csak annyit tehet, hogy kivárja azt a pillanatot. Engel könnyei lassan elapadtak, és ezzel egy időben a Napot eltakaró fekete felhők közül előbújt egy fénysugár. Egyetlenegy ragyogó napsugár, amely mintha egyenesen a szerelmesekre sütött volna. Engel most úgy nézett a fiúra, mintha most látná először. Hüppögött még párat, aztán kinyújtotta felé a karját. Tom mosolyogva vonta magához. A fekete felhők szétoszlottak, a Nap fényesen ragyogott rájuk. És ők ketten ott a parton, egymás karjaiban, úgy érezték, hazaérkeztek.