Lylith még emlékezett rájuk abból az időből. Talán tíz éve már, de  a halhatatlanok szemében ennyi idő csak múló pillanat. Titkon rajongott is értük, de ezt persze senkinek nem árulta el. Még Heilának is csak annyit mondott, hogy vadászni jár arrafelé, ahol a koncerteket tartották. Hihető mese volt, hisz a stadionok környéke csak úgy hemzsegett a butácska tizenéves kislányoktól, akiknél keresve sem lehetett volna találni könnyebb prédát. Lylith néha már-már túlontúl egyszerűnek is találta ezt a fajta „lakomát”, de mégsem mondott volna le róla, hiszen a vérükkel együtt magába szívhatta a zene mámorát is, amelyhez ennél közelebb nem kerülhetett. Ez a zene elvarázsolta őt, mert ez a halott, és mégis halhatatlan démon megérezhette benne az élet lüktetését. Magába szívta az érzéseiket, gondolataikat is, látomásai támadtak, képeket, villanásokat látott egy angyalarcú fiúról, kit titkon gyűlölt halandó tökéletességért, majd még jobban meggyűlölte, amikor tisztaságát elvesztve ő is a Sötétség gyermekévé vált.

Sötét sikátor. Fiatal lány sétál hazafelé, egy árny követi őt. Talán érzi, hogy nincs egyedül, félve szaporázza lépteit. Az árny közeledik, már hallja a lány heves szívdobogását is. A következő pillanatban már föléhajolva tapad a nyakára, a lány rongybabaként lóg a karjában. Nincsenek egyedül, egy másik árnyék figyeli őket.

Elgondolkozva sétált a házuk felé, szája gonosz kis mosolyra húzódott, hogy övé a feladat, vagy inkább a megtiszteltetés, hogy közölje vele a Tanács döntését.

Még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább udvarias legyen az ajtót nyitó Billel. Gyenge volt, és ő mélyen megvetette a gyengeségéért.

- Szólj Tomnak! – vetette oda neki fensőbbségesen. A fiú szeme dühösen villant, de azért sarkon fordult, hogy teljesítse Lylith parancsát. A lány figyelte az éjfekete hajzuhatag libbenését, és önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy valójában Bill az, akinek a külseje megegyezik a köztudatban élő képpel, ami a vámpírokat illeti. A fekete haj, a hófehér alabástrom bőr, és a hideg tekintetű szempár, mind-mind a Halhatatlanok sajátja. Tom ezzel szemben még mindig úgy néz ki, mint a halandók, bár már hosszú évek óta a sötétség gyermeke. De testvérével szemben ő nem vágyott a kápráztató vámpírszépségre. „Testvérek…”  Lylith szája gúnyos kis mosolyra húzódott. „Vajon hányan tudják, hogy Tom volt az, aki vérszívót csinált az öccséből is? Oh igen… Ily módon új értelmet nyer a testvér szó…”  

- Mit akarsz már megint? – szakította félbe gondolatmenetét egy hang. Tom az ajtókeretnek támaszkodva figyelte a lányt. Megint csak úgy nézett ki, mint egy ártatlan kamasz, csak a szeme gonosz villanása árulta el olykor, és a szája körül megjelenő kegyetlen kis árnyékok. Kis ideig csak méregették egymást, két erős akarat feszült egymásnak.

- Tom… - kezdte volna Lylith, de a fiú közbevágott:

- Tomas, ha kérhetem… Ez valahogy kevésbé emlékeztet halandó énemre – vigyorodott el.

- Ugyan már TOM… - hangsúlyozta ki a nevet a lány. – Előttem ne nagyzolj… Én még láttalak kis pisiként a színpadon állni.

- Oh igen, szinte el is felejtettem – komorodott el Tom, de aztán erőt vett magán. – A régi szép idők, ugye… - jegyezte meg hamis nosztalgiával, miközben tekintetét a lányéba fúrta. Bill eközben csak bámult egyikről a másikra, és próbálta megérteni, hogy miért keletkezett e feszültség a két vámpír között. Megkísérelte, hogy olvasson testvére gondolataiban, de tömör falakba ütközött. Ritkán fordult elő ilyesmi, de most Tom elzárta előle a gondolatait. Bill ezen meghökkent, azt azonban tisztán érezte, hogy testvérének és Lylithnek közös múltja van. Dühödten bámulták egymást, tekintetükben izzott a harag és gyűlölet. Aztán Tom volt az, aki megtörte a feszültséget, és erőltetetten felnevetett.

- Ami volt, elmúlt… Szóval, most mit akarsz tőlem?

- Már megint megszegted a Törvényt… - közölte szenvtelen arccal Lylith.

- És? – vont vállat a fiú, ezzel újra kihozva a sodrából ellenfelét.

- És!? Fogd már fel végre, hogy neked sem szabad mindent! – szótagolta a lány, nyugalmat erőltetve magára.

- Mit követtem már megint el? – sóhajtott fel Tom.

- Mintha nem tudnád… - morogta Lylith. – Megölted azt a lányt! A Törvény világosan kimondja, hogy csak annyi vért szabad inni, amennyibe még nem halnak bele!

- Jól van, bocs… - nézett vele szembe Tom lazán.

- Bocs!? – kerekedett el Lylith szeme, aztán felkacagott. – Te komolyan azt hiszed, hogy ennyivel megúszod? Beidéztek a Tanács elé, Tomika…