- Engel, te velem alszol – közölte szemrebbenés nélkül Tom, amint hazaértek. A lány elpirult, de nem ellenkezett.

- Te pedig velem – mosolygott Bill Kornéliára.

- Szó sem lehet róla – feleselt Kornélia, a szemében azonban huncut fény csillant.

- Miért? – képedt el Bill.

- Nem illik az ilyesmi… - adta az ártatlant a lány, és közben nővérére kacsintott, aki azonnal vette a lapot.

- Igaza van – hajtotta le a fejét, de aztán újra Tomra nézett. – Nem alhatok veled, nem lenne illendő.

- Illem? - tátotta el a száját Tom, és összenézett Billel, aki szemlátomást szintén le volt sújtva a váratlan ellenállástól. A lányok azonban nem bírták tovább és hangos kacagásban törtek ki. Tom és Bill értetlenül pislogtak hol egymásra, hol a két nevető lányra, mire végre leesett nekik, hogy őket most bizony megviccelték.

- Kis boszorkány – húzta magához Bill Kornéliát, aki most nem ellenkezett, hanem a karjába simult. Tom Engelt ölelte magához, aki boldogan veszett el ebben az ölelésben.

- Menjünk aludni – mondta Tom, és a lányok nem tiltakoztak, bár Kornélia fejében megfordult, hogy kicsit még kínozni kellene a fiúkat, rá is nézett Engelre, aki értette a célzást, azonban alig észrevehetően megrázta a fejét. Így hát Kornélia sem tehetett mást – s igazából nem is akart -, mint hogy kövesse Billt a lépcsőn, az immáron közös szobájukba.

Tom halkan csukta be az ajtót maguk mögött, miután beléptek a szobába. Engel érdeklődve nézett körül, s ami elsőre feltűnt neki, az a fal mellett sorakozó négy-öt gitár volt. Megbabonázva lépett közelebb, majd hatalmas szemekkel nézett fel Tomra.

- Játssz nekem valamit! – kérte halkan. A fiú engedelmesen vette kézbe az egyik akusztikus gitárt, leült vele az ágyra, és játszani kezdett. Számára is ismeretlen hangokat csalt elő a hangszerből, maga sem tudta, mit játszik, de végül egy lágy dallam kezdett kibontakozni a néhol mégis disszonáns akkordokból. A lányra mágikus hatással volt a dal, eleinte lehunyt szemmel hallgatta, aztán ablakhoz lépett, és felnézett a Holdra. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogta meg Tom kezét, a gitárt finoman az ágyra tette, és húzni kezdte maga után a fiút, aki nem kérdezett semmit. Leszaladtak a lépcsőn, végigfutottak az utcán, egymás kezét egy pillanatra sem engedve el, aztán valahogyan a parkban találták magukat. A csillagok szelíden mosolyogtak le rájuk, a szél lágyan végigsimította az arcukat, az esti harmat benedvesítette a cipőjüket. Sokáig futottak, míg végül kifulladva álltak meg egy kis tisztáson, körös-körül dús lombú fák figyelték őket. Engel most szembefordult Tommal, és szerelmes mosollyal nézett rá. A fiú azonban nem mosolygott, komolyan, elszánt tekintettel nézett a lány szemébe.

- Soha többé nem engedlek el! – jelentette ki, és látszott rajta, hogy mennyire komolyan is gondolja, amit mondott. Engel mosolya most évszázados bánatot tükrözött, hiszen ő bölcsebb volt a fiúnál, vagy talán csak kevésbé bízott a jövőben.

- Azt, hogy soha, kimondani is sok… - jegyezte meg halkan, és a szeme könnyekkel telt meg. – Nem tudhatod, hogy mi következik… De most a jelenre koncentrálj – mondta, talán, hogy önmagát is meggyőzze. Tom nem válaszolt, csak magához húzta a lányt, és kiéhezetten csókolni kezdte. Más volt most ez a csók, mint az eddigiek, de Engel nem bánta, erősen átkarolta a fiú nyakát, kapaszkodott belé, mint aki többé nem akarja elengedni.

A Hold lemosolygott rájuk, a csillagok csilingelve kacagtak az égen. A sötét felhők eltűntek egy időre.