- Lylith, ezt mégis hogy képzeled? Ne merj csak így itthagyni! – kiabált egy idősebb nő egy lánnyal, aki azonban cseppet sem zavartatta magát, és hanyattvágódott a hatalmas, fekete baldachinnal díszített ágyon.

- Nem értem, mit cirkuszolsz, Eliza! Hagyj békén… - morogta a Lylithnek nevezett lány, és a hifitorony távkapcsolójáért nyúlt, majd a szobát egy mozdulata nyomán dübörgő rockzene árasztotta el.

- Lylith Santos, rám figyelj, ha hozzád beszélek! – dühöngött a nő, és egy gombnyomással elnémította a zenét, mire a lány vetett rá egy szemrehányó pillantást, aztán felpattant az ágyról. Felkapta a telefonját az asztalról, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, becsapta maga mögött az ajtót. Vidáman felnevetett, amikor hallotta, hogy Eliza még mindig szidja, aztán kacagva a lépcső felé szökdécselt, és a gyorsabb megoldást választva lecsúszott a korláton. Hatalmas csattanással vágta be maga mögött a villa ajtaját, aztán megkönnyebbült sóhajjal sétált végig az ilyenkor már meglehetősen kihalt utcán. Elgondolkozva haladt a királyi méretű paloták között, fel sem nézve, észre sem véve a pompát, ami számára már olyannyira megszokott volt. Igazából nem is értette, miért veszekedett vele megint a nevelőnője… De tény, hogy mostanában egyre több vitájuk volt, és a lelke mélyén fájlalta is, hogy így eltávolodott az asszonytól, aki kislány kora óta nevelte, és anyja helyett anyja volt. Aztán megrázta a fejét, hogy a kellemetlen gondolatokat elűzze: végülis az ő korában igazán nincs már szüksége dadára… De hiába, az apja ragaszkodott hozzá. És neki nem lehetett ellentmondani, legalábbis a saját lányán kívül nem sokan próbálták volna meg. Lylith most azokra a véget nem érő ütközetekre gondolt, amiket apjával vívott a szabadságért, és amik rendszerint döntetlennel végződtek: az apja elmondhatta, hogy mit is vár el tőle, ő viszont makacsul ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és továbbra is azt tette, ami neki jól esett. Most, visszagondolva a legutóbbi veszekedésre, felnevetett. Szegény apjának szinte semmi esélye nem volt már lányának egyre élesebb nyelvével szemben. Az emléktől felvidulva folytatta útját, ami végül egy meglehetősen néptelen parkba vezetett. Ledobta magát egy padra, aminek támláján a belevésett „Lyl” felirat hirdette tulajdonosának nevét, aztán a telefonja után nyúlt, ami azonban előbb megszólalt, mint hogy ő hívhatott volna valakit.

- Igen? – szólt bele anélkül, hogy megnézte volna a hívó nevét.

- Nem – vágta rá kapásból a másik fél, mire Lylith röviden felnevetett.

- Mit akarsz? – kérdezte rendkívül kedvesen.

- Merre jársz? Hívtalak otthon, de apád nem tudta, hol vagy.

- Szerinted? – sóhajtotta a szemeit forgatva.

- Tíz perc, és ott vagyok – tette volna le a telefont a hívó, de Lylith hangja megállította.

- Kamy… - kezdte tétován.

- Mondd.

- Köszi – nyögte ki nagy nehezen. A vonal másik végén Kamy csak elmosolyodott, aztán letette a telefont.