- Egyszerűen nem értem, miért kell folyton baszogatnia! – verte fel fél óra múlva Lylith dühös hangja a park csendjét.

- Nyugi már Lyl – jutott szóhoz végre Kamy is. Egy-egy hintában ültek, és lustán ringatóztak. – Mit húzod fel magad? Úgyis leszarod hogy mit mond, akkor meg?

- De… áh, végülis mindegy – vonta meg a vállát Lylith, és elkezdte hajtani a hintát, jelezvén, hogy részéről a téma befejezve.  A hinta egyre magasabbra szállt vele, és ő hátrahajtotta a fejét, élvezve az arcába csapó szelet, és a szabadság ízét. Annyian próbálták ketrecbe zárni, és hiába volt ez aranykalitka, ő mégis kétségbeesve vergődött, a szabadulásra vágyva. Nem kellett sok, és Kamy is csatlakozott hozzá, már egymást próbálták túlszárnyalni, egyre magasabbra törve és közben önfeledten kacagva.

- Nicsak, céklafej és padlizsánfej visszatértek az oviba – szólalt meg mögöttük egy gúnyos hang, utalva a Kamy fekete hajában virító lila csíkokra, és Lyl haja aljának pink színére. A két lány hangulata azonnal megváltozott, eltűnt a mosoly, és kemény arckifejezéssel állították le a hintát, hogy farkasszemet nézhessenek a fiúval, aki időközben a hátuk mögül a hinták elé került, onnan méregette a lányokat. Lyl csak gúnyos mosollyal nézett végig a magas, fekete hajú fiún, akinek lábán a legdrágább fajta görkori díszelgett, Kamy azonban nem érte be a megvető pillantásokkal.

- Oh, a koriskurva… Hol hagytad a kíséretedet? Azt hittem, nélkülük nem mersz kilépni az utcára.

- Hinni a templomban kell, kislány…

- Bill, hagyj minket békén – mondta halk, de fenyegető hangon Lylith.

- Mert mi lesz? – támaszkodott neki kényelmesen a hinta korlátjának a fiú.

- Ne akard megtudni – morogta Kamy, és már állt volna fel, de Lylith nyugtatónak szánt mozdulattal nyúlt a keze után, mire inkább ülve maradt.

- Na most mennem kell – nézett a telefonjára Bill, - de máskor szívesen folytatnám ezt a bájos csevelyt.

- És még mi vagyunk az ovisok… Máris pizsiosztás van, kisfiú? – érdeklődött enyhe gúnnyal Lyl, Bill azonban nem reagált, csak a szeme villant meg, amint köszönés nélkül sarkon fordult, és elszáguldott.

- Annyira tenyérbemászó képe van – nyögte Kamy Lylith felé fordulva. – Rühellem.

- Szerintem tetszel neki – jegyezte meg gonosz mosollyal Lyl, mire a másik lánytól csak egy lesújtó pillantást kapott.

- Miből jutottál erre a nagyszerű következtetésre? Csak nem abból a végtelen kedvességből, ami árad belőle?

- Inkább abból, ahogyan rád néz – vonta meg a vállát Lyl.

- Aha, azok a gúnyosan szerelmetes pillantások… Te megőrültél – nevetett fel Kamy. – Nem mintha érdekelne a srác. Beképzelt kis ribanc…

- Szerintem csak zavar, hogy soha nem kaphatnád meg – húzta a másik lányt Lylith.

- Ne beszélj hülyeségeket, én bárkit megkaphatok – zárta rövidre a témát Kamy ezzel a cseppet sem nagyképű kijelentéssel. – De most hagyjál ezzel, menjünk gyakorolni – azzal kiugrott a hintából, és az addig a lábánál pihenő gördeszkát megragadva a kiépített pálya felé vette az irányt. Lylith rögtön követte, de a téma nem hagyta nyugodni. Kamy már javában gyakorolt, épp egy különösen nehéz figurát próbálgatva, amikor Lyl arcán ördögi mosoly jelent meg, és ismét megszólalt:

- Akarsz fogadni?