Ugyanaznap délután, egy unalmas és eseménytelen iskolai napot végigszenvedve Lylith és Kamy, Gabriellel kiegészülve, az alagsori próbateremben töltötte az időt. Odakint szakadt az eső, ők pedig időről időre azon kapták magukat, hogy az ablakban állva figyelik az elemek tombolását, bámulva a villámlást és a felhők mögül néha elő-előbukkanó napot. Lyl már eljátszotta új szerzeményét, ami osztatlan sikert aratott, és Kamy most a dalszöveget csiszolgatva dúdolgatott, Gabe pedig a ritmust próbálgatta. Ami Lylt illeti, ő szokatlanul csendesen ült az egyik sarokban.

- Mivan csajszi? – ült le mellé Gabriel, amikor feltűnt neki ez a hallgatás.

- Áh, semmi – rázta meg a fejét Lylith, és rámosolygott a dobosra.

- Fogadok, hogy azon agyalsz, hogyan csábítsd el Kaulitzot… De ne izgulj, semmi esélyed – szólt közbe Kamy is gonosz mosollyal.

- Már miért akarná elcsábítani? – húzta fel a szemöldökét értetlenül a fiú, mire a két lány egymás szavába vágva mesélte el a fogadást. Gabriel előtt sose volt titkuk, bár volt néha olyan érzésük, hogy néhány húzásukat ő határozottan helyteleníti.

- Állj, egyszerre csak egy beszéljen! – emelte fel végül a hangját, és miután Lylith néhány szóval összefoglalt mindent, hitetlenkedő arckifejezéssel rázta a fejét. – Ti nem vagytok komplettek.

- De te így szeretsz minket – vigyorodott el Kamy, és a fiú nyaka köré fonta a karját, Lylith pedig puszit nyomott az arcára, mire Gabriel csak tehetetlenül felnevetett, de aztán lerázta magáról az ölelő karokat, és újra a dobok mögé ült.

- Gyerünk puncik, gyakorolni!

Később Gabriel egy randira hivatkozva lelépett, és a két lány egyedül maradt. Egy darabig unottan bámulták az ablakon végigfolyó vízcseppeket, de aztán Kamy felpattant, és Lylt is maga után rángatva felszaladt a lépcsőn.

- Várj, mit akarsz? – lihegte a nyomában futva Lylith.

- Csak gyere!

- De szakad az eső! – torpant meg Lyl, mire Kamy is megállt, és vigyorogva szembefordult vele.

- Pont azért! – És Lylithnek elég is volt ennyi, egy perc múlva már mindketten csuromvizesen rohantak végig az utcán, élvezve a bőrüket hűsítő esőcseppeket.

- Hova megyünk? – kiabálta Lyl az előtte futó Kamynak.

- Nemtom! – kiabált vissza ő, és folytatták a futást, bár Lyl kicsit lemaradt. A fejét hátrahajtva figyelte az égen gomolygó sötét felhőket, amikből megállíthatatlanul ömlött az eső, és közben nem figyelte az utat.

- Hé, nézz már a lábad elé! – kiáltott rá valaki, akit az imént majdnem fellökött. A fiú szinte a karjában tartotta őt, hogy megóvja az eleséstől. Lyl hálásan pillantott fel rá, de aztán egyből megváltozott az arckifejezése, amint Tom Kaulitzot fedezte fel „megmentőjében”.

- Bocs – lökte oda flegmán, és éppen valami sértő megjegyzést fontolgatott magában, amikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen neki el kéne csábítania a fiút. Aki egyébként szívből gyűlölte őt, és ez az érzés kölcsönös volt, de hát a fogadás az fogadás. Éppen ezért rendezte a vonásait, és igyekezett kedvesen felmosolyogni a nála jó egy fejjel magasabb Tomra, bár minden porcikája tiltakozott eme művelet ellen. A fiúnak láthatólag csak most esett le, hogy kit is ölel még mindig szorosan magához, és ellökte magától a csuromvizes Lylt, aki jelen állapotában leginkább egy ázott verébre emlékeztetett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a legcsábítóbb mosolyát villantsa rá.

- Köszönöm, hogy megmentettél – búgta ismét egészen közel hajolva Tomhoz, akit ez szemmel láthatóan megzavart, és értetlen arckifejezéssel bámulta, amint Lylith búcsút int, és eltűnik a sarkon. Furcsa módon még mindig érezte a lány parfümjének illatát.