Talán a szívük mélyén tudták, mennyire törékeny ez a boldogság. Ami ennyire tökéletes, az nem tarthat soká, és valóban, már csupán pár felhőtlen nap adatott nekik.

- Engel? – riadt fel Tom egy borús hajnalon, mert megérezte, hogy Engel nincs mellette.

- Baj van – fordult felé a lány az ablakból. Arca sápadt volt, és könnyek nyomait viselte.

- Mi történt? – lépett mellé Tom, hogy átölelje, és visszahúzza az ágyba. Egészen megriadt, mikor érezte szerelme reszketését, és azt, hogy mennyire hideg a teste. Csak miután betakargatta, és szorosan magához húzta a némán remegő lányt, ismételte meg a kérdést: - Mi a baj?

- Nem tudom – ismerte be Engel. Behunyt szemhéja alól könnyek szivárogtak, és arca még mindig halálosan sápadt volt. – Otthon történt valami.

- Szólok Kornéliának – pattant ki az ágyból Tom, hiszen ismerte Kornélia képességeit. Ő az egyetlen, aki megmondhatja, mi a baj.

- Jó - bólintott Engel, és valami halvány mosoly-félét próbált Tomra villantani, kevés sikerrel.

- Bill, nyisd ki! – kopogott Tom öccse szobájának ajtaján. Felkészült rá, hogy többszöri próbálkozásra fogják csak beengedni, de az ajtó meglepő gyorsasággal tárult ki, s mikor Tom belépett, az ok is nyilvánvaló lett. Kornélia ugyanolyan sápadtan, könnyezve ült az ablakpárkányon, mint Engel.

- Nem tudom – mondta Tomra nézve, meg sem várva a kérdést. – Én is csak annyit tudok, hogy baj van.

 Az ikrek összenéztek, de ugyanolyan tanácstalanok voltak mindketten.

- Mi legyen? – tette fel végül a kérdést Bill.

- Én most mindenesetre visszamegyek Engelhez – döntötte el Tom. – Később megbeszéljük, mi legyen.

- Oké – bólintott Bill, miközben leemelte a párkányról Kornéliát, és az ágyhoz cipelte. Ott bedugta a meleg takarók alá, nem törődve az ellenkezésével, és szorosan magához ölelte. A lány pedig lassan megnyugodott ebben az ölelésben.

Engel nyitott szemmel feküdt az ágyon, a plafont bámulta, és még mindig ömlöttek a könnyei. Nem fordult a belépő Tom felé, meg sem szólalt, de szinte sugározta magából a kérdést: „Ugye ő sem tudja???”

- Nem tudja – ismerte be Tom. – De most meg kell nyugodnod, pihenned kell, és később megbeszéljük.

- Nem lehet, csinálnom kell valamit! Nem ülhetek itt tétlenül – pattant volna ki az ágyból, de Tom visszahúzta.

- Nyugodj meg! – szólt rá keményen. – Ezzel nem érsz el semmit.

- De…

- Semmi de. Itt maradsz, lefekszel, és miután aludtunk még egy kicsit, ráérsz idegeskedni.

Engel nagy szemekkel bámult rá, de Tomot nem látszott meghatni ez a tekintet, így a lány kénytelen-kelletlen visszafeküdt, és hagyta, hogy szerelme magához húzza, és letörölje az arcáról a könnyek nyomait. Tom apró, finom puszikat adott a lány arcára, homlokára, de a száját elkerülte; megnyugtatni akarta, semmi mást. Viszont Engel úgy fordította a fejét, hogy az egyik puszi félrecsúszva az ajkait érje, és az ártatlan érintésből szinte erőszakos csókot formált. Fullasztóan szorosan ölelte magához a fiút, mint aki soha nem akarja elengedni, és közben egyre csak tépték egymás ajkait. Tom egyszer csak azt vette észre, hogy Engel könnyei ismét patakzanak, de a csók intenzitása cseppet sem csökkent. Mikor aztán már egyikük sem kapott levegőt, elszakadtak egymástól, és zihálva néztek a másik szemébe.

- Akármi történt, vagy akármi fog történni, ennek nem lesz vége, ugye tudod!? – szólalt meg rekedtes hangon Tom, hiszen tudta, érezte, Engel mitől retteg, miért kapaszkodik belé ilyen erősen. – Ugye tudod?

Engel nem bírt megszólalni, csak bólintott.