És mi a helyzet a halhatatlanokkal? Lylith számtalanszor eltűnődött már ezen, de választ nem talált. Társtalanul az öröklétben? Nyughatatlan lélek, kétkedéssel a szívében, titkon magányos, bár szemre talán kegyetlen.

Sötét kis elégedettséggel a szívében sétált hazafelé. Igen, hát megvolt a tárgyalás, és a Tanács ismét igazságos ítéletet hozott. Halkan felkacagott, hiszen Tom végre megkapta a büntetését, bár enyhébbet, mint azt a lány remélte. Na nem mintha olyan nagyra tartotta volna a törvényeket, dehogyis, erről szó sincs. Ő csupán azért érzett elégtételt, hogy a gyűlölt és megvetett ellenséget legyőzve látta maga előtt, látta a fényt eltűnni a szeméből, amikor közölték az ítéletet: a következő holdtöltéig egy toronyba bezárva… Egy vámpír számára a szabadság elvesztése, még ha rövid időre is, a legnagyobb büntetés. Valakinek, aki megszokta, hogy a suhanó széllel versenyezve száguldjon az éjszakában, a csillagok alatt, és aki a vadászat izgalma miatt legalább annyira vadászik, mint maga a táplálék miatt, az elképzelni sem tud szörnyűbbet, mint ha megfosztják ettől a szabadságtól. Tom pedig… nos, ő különösen igényli a korlátok nélküli életet.. Küzdeni próbált, persze, amikor kihirdették az ítéletet, de ehhez még ő is gyenge volt. Lylith akkor a szemébe kacagott, de most… valahol a szíve mélyén… lényének egy olyan részében, mit soha nem engedett szabadjára, most mégis sajnálatot érez, és csöppnyi bűntudatot is, igen. Ha akkor, régen nem… De késő már, és nincs megbocsátás.

Az árny úgy játszott az áldozattal, mint macska az egérrel. A szűk sikátorban elébe került, majd hátulról támadott, és aztán eltűnt, hogy a zsákmány azt higgye megmenekült, végül pedig ismét felbukkant előtte, és vigyorogva a falnak szorította. A fiatal lány szája sikításra nyílt, amikor meglátta a vámpír tűhegyes szemfogait s a vadászat izgalmában vörösre vált szeméből sugárzó kegyetlenséget. Érezte a nyakánál a lélegzetét, amikor az az ütőerére hajolva belemélyesztette a fogait… aztán már nem érzett semmit. Heila elégedett mosollyal hagyta el a sikátort, még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább az ajkán maradt vért letörölje. Nem ölte meg a lányt, hiszen ennyire még ő is tiszteletben tartotta a Törvényt… de azért mindig az utolsó csepp vérig feszegette a határokat. Áldozata ájultan hevert egy falmélyedésben, de erre ő már nem gondolt, miért is gondolt volna? Szinte azonnal el is felejtette áldozatai arcát, csupán a jóllakottság boldog elégedettségét érezte, és bűntudatnak még a szikrája sem villant benne. Hiszen ő vámpír, és a vámpírok vért isznak… Ilyen egyszerű a képlet. Csak az olyan érzelgős, gyenge bolondok tagadják meg az ősi ösztönt, mint Bill, akit Heila mélyen megvetett ezért.

Egyedül volt hát, teljesen egyedül. Testvére nélkül elveszettnek érezte magát, s az sem sokat segített, hogy a lelke legmélyéig átérezte bátyja fájdalmát és kétségbeesését a fogság miatt. Különös kapcsolat volt közöttük, most már igazi vérszövetség. Csak néha vágyta vissza halandó életét, a színpad még mindig hívta… De hiszen őt mindig is izgatta az örökkévalóság, s most benne élhet. Valami mégis hiányzott, és ezt a valamit kutatta éjjelente, lábai most is szinte maguktól indultak el vele, s csak akkor kapta fel a fejét, mikor megérezte, hogy valaki nézi, ez a valaki pedig nem más volt, mint Heila. Heila, aki mindig is gyűlölte őt, de ő valamiért titkon mégis vonzódott hozzá. Talán a szikrázóan kék szempár földöntúli villanása hívogatta vagy a vállára omló fekete hajzuhatag? Nem tudta, de jelen pillanatban nem is érdekelte. A lány közömbösen figyelte, mikor valami ősi ösztöntől vezérelve közelebb lépett hozzá. És aztán Bill, a megvetett, gyengének tartott Bill szó nélkül, váratlan erővel a falnak tolta Heilát és megcsókolta.