Egyedül csak Lylith tudhatta, mekkora erőfeszítésébe került eljutnia a bárig, ahol Tom a péntek estéit töltötte. Látszatra ugyanolyan magabiztos volt, mint bármikor máskor, csak halálos sápadtsága árulkodott gyengeségéről. És most itt állt Tom előtt, készen rá, hogy büszkeségét feladva könyörögjön neki – mert nem volt kétsége afelől, hogy erre sor fog kerülni -, hogy vállalja a holnapi fellépést.

- Mit akarsz? – nézett rá megjátszott közönnyel a fiú.

- Négyszemközt – mondta nyomatékosan Lyl, a szőke lányra pillantva. Tom sóhajtott egyet.

- Bébi, mindjárt visszajövök – állt fel. – De várj ám meg! – kacsintott a lányra, és nem mulasztotta el még egy feltűnően érzéki búcsúcsókban részesíteni, amit Lylith a szemét forgatva figyelt.

- De siess! – nyávogta a szőke, miközben megvetően mérte végig Lylithet, aki Tommal a nyomában most elhagyta a szórakozóhelyet. Az épület oldalánál megállt, és a falnak támaszkodva figyelte a fiút.

- Szóval?

- Egy szívességet szeretnék kérni – nyögte ki a lány.

- Nocsak – szaladt fel Tom szemöldöke. – És mi lenne az?

- Játssz helyettem holnap a fesztiválon!

- És miért tenném? – kérdezte Tom. Nem is titkolta, milyen jól szórakozik.

- Mert erre kérlek.

- Ez nem túl nyomós érv… - jegyezte meg a fiú.

- Ez neked is nagy lehetőség lenne – próbálta más oldalról megközelíteni és vonzóvá tenni a dolgot Lylith, holott tudta, a fiúnak csupán annyi kell, hogy könyörögni kezdjen.

- Vannak lehetőségeim enélkül is.

- Tom… szükségünk van rád.

- Ez már jobban hangzik.

- Kérlek… sőt, könyörgök… segíts! – préselte ki magából nagy nehezen a szavakat Lylith, amelyek szinte az utolsó csepp erejébe kerültek. Lassan fényfoltok kezdtek el táncolni a szeme előtt, és csak azon imádkozott magában, hogy el ne ájuljon pont Tom előtt. A fiú, ha észre is vette sápadtságát, és hogy meg-meginog, semmi jelét nem adta könyörületnek.

- Csak így tovább… kezdesz belejönni.

- Mi a fenét akarsz még? – veszítette el a türelmét Lylith. Egyre gyengébbnek érezte magát.

- Mi lenne, ha letérdelnél, és úgy kérnél?

- Nem! – kerekedett el a lány szeme, és elborzadva nézett fel Tomra.

- Hm… végülis igazad van, térdelve sokkal jobb dolgokat is tudnál csinálni… - húzódott kaján mosolyra Tom szája, de aztán megkeményedett a tekintete. – Mindazonáltal, beérem azzal, hogyha könyörögsz.

Lylt végképp elhagyta az ereje. A szeme előtt elhomályosult a világ, Tom alakja is összemosódott folt lett csupán, és lassan a fal mentén a földre rogyott. Minden elsötétült. Hosszú percek múltán kezdett csak tisztulni a kép, és újra a csillagokat látta maga felett. Arra eszmélt, hogy Tom tartja a karjában. A fiú a földön térdelt, ölében Lylith-tel, és kétségbeesetten szólongatta az ájult lányt.

- Jól vagyok – szólalt meg végül Lyl, mikor elég erőt érzett magában. Megpróbált felállni, de szinte mozdulni sem bírt.

- Várj, hazaviszlek – mondta Tom, azzal felállt a földről, és felnyalábolta a tiltakozó lányt is. – Hívok egy taxit.

A kocsiban egész úton némán ültek. Lylith még mindig az ájulással küzdött, feje néha-néha Tom vállára került, de mindig ijedten kapta el onnan, és inkább a másik oldalra dőlt. Még akkor sem szóltak, mikor a taxi letette őket Lylithék háza előtt.

- Játszom holnap – mondta végül Tom.

- Köszönöm – válaszolta Lylith, és elindult felfelé a lépcsőn. Tom a lány minden tiltakozása ellenére egészen az ajtóig támogatta.

- Lylith… - szólt utána még bizonytalanul, mikor a lány már az ajtót nyitotta.

- Tüdőgyulladás… - válaszolta Lylith, kiolvasva a kérdést Tom szeméből. – Gabriel nem mondta? – Tom a fejét rázta.

- És…?

- Igen, súlyos – válaszolt az újabb ki nem mondott kérdésre. – Mit gondolsz, miért nem én játszom holnap?!

Azzal becsukta maga mögött az ajtót.