- Na, kérlek, csak öt percre! – könyörgött Lylith Elizának. – Lizzie, kérlek!

Tízéves kora óta nem szólította a nőt ezen a régi becenéven, most mégis bevetette ezt is, csak hogy nevelőnője kiengedje az ágyból egy röpke időre. A zenekar, Tommal kiegészülve, már órák óta próbált lent az alagsori próbateremben. Lylith majd’ meghalt, hogy láthassa, hogyan haladnak. De Eliza mindeddig hajthatatlannak bizonyult.

- Szó sem lehet róla. Teljes ágynyugalom, ezt mondta a doktor úr.

- De én nem vagyok így nyugodt – feleselt Lyl, miközben hálát adott az égieknek, hogy Eliza nem jött rá kis éjjeli kirándulására.

- Vedd be szépen a gyógyszert – mondta Eliza, immáron süketen a könyörgésre.

- Nem veszem – makacsolta meg magát Lylith. – Ha leengedsz hozzájuk, utána beveszem.

- Lylith!

- Nem érdekel, lemegyek és kész – döntötte el a lány, és kimászott az ágyból.

- Jól van… - adta meg magát Eliza. – De legalább vegyél fel még valamit!

Két perc múlva Lylith már a próbaterem ajtajában állt, és nagy levegőt véve nyitott be. A zenekar éppen befejezte az egyik számot, és most minden szem rászegeződött.

- Na hogy álltok? – kérdezte fesztelenül, miközben igyekezett nem tudomást venni arról, hogy valamennyien rózsaszín szőrös mamuszát bámulják. Kamy leplezetlenül vigyorgott, míg a két fiú palástolni próbálta mosolyát.

- Már az összes szám egész jól megy – mondta Gabe. – Tom nagyon jól nyomja.

Nem lehetett nem észrevenni, ahogy egy pillanat alatt megfagyott a levegő.

- Persze közel sem olyan jó, mint te – tette még hozzá Gabriel, próbálva kijavítani az iménti baklövést. – Ülj le, megmutatjuk – tolt egy széket Lylith alá, aztán belekezdtek az egyik számba. A lány kétségbeesetten próbált valami hibát találni benne, de egyszerűen nem sikerült. Túl jó volt. Túl tökéletes. Majdnem olyan jó, mint amilyennek akkor képzelte el a dalt, amikor megírta. És mindezt azért, mert most Tom játszotta. Kis reménykedéssel gondolt arra, hogy talán a szándékosan nehézre írt gitárszóló majd nem sikerül ilyen jól. De persze tudta, hogy Tom ott sem fog hibázni. Ahogyan most elnézte a gitáros teljes beleélést sugárzó arcát, a kezét, a hosszú ujjakat, amik a legnehezebb akkordokat is játszva fogták le, valami fájó nosztalgia kerítette hatalmába. Alig bírta végigülni a dalt, és utána is csak annyit vetett oda barátainak, „Jók lesztek, sok sikert!”, aztán rosszullétére hivatkozva már szaladt is fel a lépcsőn, és bevetette magát az ágyba.

- Dadus, igazad volt – zihálta. – Nekem ágynyugalom kell.

Bill Kaulitznak semmi kedve nem volt elmenni a fesztiválra. De hát megígérte Tomnak, és ő meg szokta tartani az ígéreteit. Ráérősen sétált barátnője háza felé, becsöngetett, és pillanatok múlva már úgy csókolták egymást Boryval, mint akik egy éve nem látták egymást.

- Miért is megyünk mi oda? – érdeklődött a lány.

- Mert megígértem Tomnak, hogy megnézem a fellépését.

- De pont Lylith Santos zenekarával kell fellépnie? – húzta a száját Bory.

- Pont azért lép fel, mert Lylith beteg – magyarázta türelmesen Bill.

- De akkor is… Kamy Margera… meg az a srác…

- Gabriel – segítette ki a fiú.

- Az.

- Mi bajod vele? – lepődött meg őszintén Bill, aki a maga részéről kedvelte Gabrielt, bár Lylt és Kamyt nem. Azonban még mielőtt válasz kaphatott volna, már oda is értek a fesztivál helyszínére. Kis híján elsodorta őket egymástól a tömeg, ami egyre csak hömpölygött, egyenesen a színpad felé, amelyre akkor pakoltak fel Gabrielék. Nem kellett sok idő, és már mind a hárman a színpadon álltak, és a tömeg egyelőre mérsékelt tombolása mellett belekezdtek az első számba. Gitárszóló, aztán Gabriel is lassan bekapcsolódott, végül Kamy a mikrofonhoz lépett. Bill megbabonázva figyelt. Amikor a lány énekelni kezdett, valami furcsa bizsergést érzett a szíve tájékán… Valami elkezdődött.