Egyetlen percig tartott csupán, egyetlen boldogító pillanatig. Vége szakadt, mintha meg sem történt volna, de bénító kábulatot hagyott maga után, és olyan érzéseket, melyeknek soha nem szabadott volna felszínre törniük. Talán akkor ért véget a világ.

A toronyba zárva álmodott. Kint már felkelt a Hold, de ő mégis mély, ájulásszerű álomban feküdt a keskeny ágyon, és Róla álmodott. Megint az az álom… Egy lányról, aki felborzolta az érzékeit, és ő remegett a tekintetétől, és a vérét szomjazta… De soha nem kaphatta meg. Ilyenkor felébredve rendszerint vadászni ment, és halandó lányok tucatjainak véréből ivott, tobzódott a félelmükben és fájdalmukban, de a szomjúsága nem csillapodott… Nem csillapodhatott. Az álombeli lány nem halandó volt, érezte, hogy hozzá hasonlóan halhatatlan, de valamiért mégis más… Valamivel több. Mintha felette állna, és ezt gyűlölte. Hívta, csalogatta, és ugyanakkor mégis taszította őt, de minden ellenérzése dacára tudta, hogy örökkévaló sóvárgása csak akkor csillapulhat, ha megtalálja a lányt, és iszik a véréből… Az arcát csak egy-egy villanásra láthatta, és ez az arc valamiért Lylith arcára emlékeztette.

Lassan telt az idő. Annak, aki halhatatlan, az évek hosszúra nyúlnak és még a napok is végtelennek tűnnek, s ami másnak csak egy szemvillanás, ők abban is megélik az örökkévaló szépségét. Éhség, vadászat, jóllakott elégedettség… Ezzel múlatták az időt a nemes vámpírok, s nem törődtek a veszéllyel, ami a külső világból fenyegette őket… És ez a veszély csak egyre hatalmasabbá vált.

Elérkezett hát a holdtölte előestéje, s Lylith sokadszorra sétált a torony felé. Szokásává vált, hogy az éjszakai vadászatot befejezve arra vegye az útját, s – ha úgy tetszik desszertként – kárörvendően figyelje egy darabig bebörtönzött ellensége fájdalmát. A fiú szokása szerint az ablakban állva figyelte a Holdat, látszatra teljesen elmerülve a látványban, mely enyhítette szenvedését. Valójában azonban minden idegszálával érezte Lylith jelenlét. Figyelte puha, ragadozó-szerű lépteit, érezte a vére illatát, s hallotta szíve szapora dobbanásait. Gyűlölete és vágya minden alkalommal harcot vívott egymással, s minden alkalommal megesküdött magában, hogy az utolsó csepp véréig a bosszúra fog törekedni. Most is, ahogyan a lány fel s alá sétált börtöne előtt, s kihívó mosollyal nyalogatta le rubinvörös ajkairól a lakoma utolsó cseppjeit, Tom újra csak heves vágyat érzett, hogy láthassa, amint Lylith holtan fekszik a lábai előtt…

Úgy érezte, bármit megadna ezért.

- Holnap… - suttogta. – Holnap találkozunk.

Lylith felvetette a fejét, és ajkait kárörvendő, gúnyos kacaj hagyta el.

Kicsinyes bosszúk, ostoba játékok, gyűlölet és fájdalom… Miközben lesben áll a mindennél hatalmasabb ellenség, kit nem figyel senki, s egyre közelebb a Végzet… Eljön a nap, mikor össze kell fogni a Sors ellen, s azon a napon örökkévaló szövetségek köttetnek majd…