- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

- Örökké szeretni foglak…

Imádattal bámultak a másikra.

- Engel… Indulnotok kell – szakította félbe a szívszorító jelenetet Bill. Mind a négyen a kis dombon álltak, mely a park legvarázsosabb része volt.

- Kornélia?

- Készen vagy?

- Csináld… - bólintott szenvedő arccal Engel. Kornélia Billre nézett, akitől egy bátorító pillantást, és egy utolsó, röpke csókot kapott válaszul. Koncentrálni kezdett, ajkáról szinte maguktól szálltak a varázsszavak, és a levegő pillanatok alatt megtelt mágiával. Szinte kézzelfogható volt az a varázserő, amit a hercegnő megidézett. Engel most közelebb lépett és megfogta testvére kezét, hogy segítsen neki, a saját erőit is átadva. Hamarosan vibrálni kezdett körülöttük a levegő, Bill és Tom pedig hátraléptek, hiszen Kornélia figyelmeztette őket, ne hagyják, hogy az örvény magával ragadja őket. A megnyíló átjáró szinte bántó fényességgel ragyogott fel. Engel és Kornélia vettek egy nagy levegőt, és hátra sem nézve a fénybe vetették magukat. Búcsúzásra már nem volt szükség, azt rég megtették, és az elgyengülést most nem engedhették meg maguknak.

- Bill…

- Mi az? – Nem nézett testvérére, még mindig az örvénylő fényességet figyelte furcsán tágra nyílt szemekkel.

- Nem megy…

- Miről beszélsz?

- Nem tudom elengedni! – kiáltotta Tom, és tett egy lépést az átjáró felé.

- Mit művelsz? – riadt meg Bill. Bátyja vállat vont.

- Jössz?

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Szavakra nem volt szükség, mindketten tudták, dönteni kell, és a döntés másodpercek tört része alatt született.

- Ha te ugrasz, ugrom én is! – mosolyodott el Bill, és az ikrek hajszálra egyforma mozdulattal, ugyanabban a pillanatban vetették magukat az örvénybe…

Mesebeli tájra jutottak, legalábbis az ő szemükben így tűnt. Eddig még csak filmen láttak ilyen tisztán ragyogó égboltot, ennyire smaragdzöld füvet, ennyiféle virágot, mely a réten nyílt, a kis patak csobogása pedig mintha a legszebben csengő muzsika lett volna… A fákon arany- és ezüstlevelek csillogtak a tökéletes zöldbe vegyülve, a madarak és pillangók soha nem látott színekben pompáztak, és félelmet nem ismerve szálltak a közeli bokrokra, onnan trilláztak a legnagyobb harmóniában. Mintha Engel és Kornélia is változott volna, most még inkább hasonlítottak azokra az álombeli hercegnőkre, akik valójában voltak is. Szemük még csillogóbbá, hosszú hajuk még ragyogóbbá vált, és valami valódi, fenséges és királynői báj jelent meg az arcukon.

- Ezt nem hiszem el! – csattant élesen Kornélia hangja.

- Tom… miért? – kérdezte halkan Engel, fejét lehajtotta és nem nézett a fiúra.

- Nem tudtalak elengedni, segíteni akarok!

- Ti nem tartoztok ide! – pörölt eközben Kornélia Billel, aki bűnbánó képet vágott ugyan, de a hercegnőt nem tudta megtéveszteni. – Ez neked csak egy izgalmas kalandnak tűnik, ugye? – sóhajtott fel, de a szeme már mosolygott.

- Mit mondhatnék? – vigyorodott el Bill. – Született hős vagyok.

Kornélia felnevetett.

- Látod? Ő nem bánja, hogy itt vagyunk! – mutatott rá Tom, mivel Engel még mindig haragosnak tűnt.

- Ez nem ilyen egyszerű!

- Az lenne, ha hagynád.

- De… - kezdett volna bele Engel az ellenérvek sorolásába, azonban ekkor elkövette azt a hibát, hogy Tomra nézett. Szerelme ragyogó tekintetének nem tudott ellenállni, egy sóhajjal megadta magát. Tom és Bill figyelő tekintetétől kísérve egy halk, finom füttyentést hallatott, mire a fehér egyszarvú pillanatokon belül a tisztáson termett.