Az egész fájdalom olyan hirtelen tört rám, hogy pillanatokig felfogni sem voltam képes, mit jelent. Azt hiszem, Kornélia előbb jött rá, hogy mi történik, és ő volt az, aki először cselekedett. Mire felocsúdtam – két görcs között -, már egy szirénázó mentőautóban száguldottunk a kórház felé. Igazából csak annyira emlékszem az egészből, hogy folyamatosan Tomot szólongattam, és de ő nem volt mellettem, viszont szerencsére Kornélia végig fogta a kezemet. Az egész úgy elmosódik… Izgatott vagy épp ideges hangokat hallottam, időről időre hullámokban tört rám a fájdalom, és elhomályosította a tudatomat. Tom még mindig sehol… Tom, Tom, gyere, szükségem van rád! Aztán egyszercsak már ott volt, ki sem kellett nyitnom a szememet, mert éreztem a megnyugtató jelenlétét, amint a szobába lépett. Attól a perctől fogva, hogy a kezemet a kezében éreztem, mintha már a fájdalom sem lett volna annyira rémisztő. Ennek így kell történnie, meg fogom szülni a gyermekünket…de… túl korai... Akadozva jutott el minden gondolat az agyamba. Valahol a tudatom peremén érzékeltem, hogy az eddig oly nyugodtnak tűnő orvosok mintha most idegesebbé váltak volna, és a mosolygó nővérek arca elkomorul…

- Esik a vérnyomás…

- Gyengül a szívhang…

Belül ordítottam. Csak ne essen baja a gyermekemnek…Hallottam, ahogy Tomot ki akarják küldeni a szobából, de ő megmakacsolta magát, és közölte, hogy egy tapodtat sem mozdul mellőlem. Ez erőt adott egy időre, nagyon erősen tudatában voltam a jelenlétének. Ennek nem így kellene történnie… Túl erős a fájdalom… Fogytán az erőm…Lassan sodródtam az öntudatlanság felé. Egy ideig még éreztem, hogy Tom erősebben szorítja a kezem, mint aki vissza akar tartani… Aztán már semmit sem éreztem. Pontosabban szólva, csak békét. Nyugalmat. Körülöttem minden csupa fény, de ez semmit nem jelent, valami hiányzik... Nem itt kellene lennem, még nem! Egy elmosódott hangot hallottam, nem volt több mint suttogás. Nem tudom, mennyi ideig lehettem távol, de most határozottan éreztem, hogy valaki húz felfelé az örvényből, a kezét nyújtja felém, és féltőn átölel. Valaki a nevemen szólít… Igen, ez Tom. De az ő édes hangja mellett hallottam még egy hangot, vékonyka kis sírást, és a szívem csordultig telt szeretettel. Ki akartam nyitni a szememet… Nem is ment olyan nehezen. Napsütötte szobában feküdtem, az ágyam szélén ült Tom, és mintha… Megpróbáltam fókuszálni homályos látásomat. Igen, a karjában ott tartotta a kis jövevényt, és közben engem figyelt. Találkozott a tekintetünk. Soha nem láttam még ilyennek a szemét, egyszerre volt könnyes és mosolygós, ijedt és büszke, és nagyon, nagyon szerelmes. Soha nem felejtem el azt a pillantást, amellyel akkor nézett rám. Azután – anélkül, hogy egy szót is szólt volna -, lassan felém nyújtotta a karjában tartott kis emberkét, gyengéden a karomba fektette, és én életemben először megpillanthattam a lányom arcocskáját. A szívem kihagyott egy dobbanást, annyira tökéletes volt a látvány. Pici és törékeny volt, hiszen korán érkezett a világra, de szerencsére egészségesnek tűnt. Bőre halvány rózsaszín, feje tetején selymes szöszi kis pihécskék, csöpp szájának íve tökéletes, a vonásairól nem tudtam eldönteni, melyikünkre is hasonlít. Mindkettőnkből volt benne valami, igazság szerint kettőnk tökéletes keveréke volt, de mindemellett volt benne valami más is, valami különleges, ami máris arra engedett következtetni, hogy a lányom igazi egyéniség lesz. Ekkor rám emelte csecsemőkék szemének bölcs és mindentudó pillantását, és összekapcsolódott a tekintetünk.

- Yvaine… - suttogtam el a nevét, ő pedig lehunyta hosszú pillákkal árnyékolt hatalmas szemét, és úgy szenderedett álomba, mint aki végre tökéletes biztonságban érzi magát. Most eszméltem csak rá, hogy ebben a néhány bizalmas percben, amikor először tarthattam karomban a gyermekem, Tomról teljesen megfeledkeztem. Ő végig csendben figyelt. Melegbarna szemeiben semmi mást nem láttam, csak szeretetet, és amikor megszólalt, a hangja remegett.

- Megijesztettél…

- Mi történt? – Az én hangom is gyenge volt, meglepett, mennyire nehezemre esik a beszéd.

- Azt hittem elveszítelek – súgta, és elfordította rólam a tekintetét. – Leállt a szíved vagy két percre. Túl sok vért vesztettél.

- De a baba… Ugye neki nem esett baja? – ijedtem meg. Tom lepillantott a karomban szuszogó csöppségre.

- Miatta ne aggódj – mosolyodott el. – Erős, mint az apja…

Ezen már én is elmosolyodtam, aztán Tom nevetni kezdett, összekapcsolódott a tekintetünk, és boldogság öntött el, és már mindketten kacagtunk. A karomban Yvaine mocorgott, kinyitotta a szemét, és szemrehányó pillantást vetett ránk, majd felsóhajtott, és tovább aludt. Egy napsugár megpihent az arcán, aztán követte a többi, és milliónyi sugárnyaláb kacagta be a szobát.  Azt hittem, ennél nagyobb boldogság nem létezik… Pedig ez még csak a kezdet volt.

Epilógus

Az életünk persze soha nem volt tökéletes. Hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást, voltak jó idők és rosszak. De az elmúló évek nem hagytak nyomot a lelkünkben, mindvégig ugyanazok maradtunk, akik akkoriban voltunk. Már tudom, mennyire ritka ez a fajta, soha el nem múló szerelem, amit mi ajándékba kaptunk. Igen, úgy vélem, szerencsés csillagzat alatt születtünk… Kevés embernek  jut ekkora boldogság osztályrészül. Minket elhalmozott a Sors olyan dolgokkal, amelyeket talán nem érdemeltünk ki, de azt hiszem, kellőképpen értékelni tudtuk. A barátaink… a gyermekeink… Mindezt sokkal többre becsültük, mint az együttes sikereit, melyekből persze szintén volt szép számmal. Mégis, most, amikor köszönetet akarok mondani az ajándékokért, azért a szeretetért vagyok a leginkább hálás, ami egész életünkben körülvett. Köszönöm, hogy megtalálhattam életem szerelmét, köszönöm, hogy egy boldogan leélt élet után még mindig az Ő kezét foghatom, köszönet a barátainkért, és a gyermekeinkért, akiket megtaníthattam arra, hogy az álmok igenis valóra válhatnak… Csak hinnünk kell benne.

VÉGE