Teltek a napok, hetekké majd hónapokká dagadtak anélkül, hogy Tom és Lylith újra találkozott volna. Valami szótlan megállapodás alapján kerülték el egymást attól a pillanattól fogva, ahogy Tom kilépett toronybeli börtönéből. Maguk sem tudták, hogyan jutottak el eddig a pontig, hisz eddig minden alkalmat megragadtak, csak hogy a másikba újabb és újabb tőrt döfhessenek. Most azonban lelkük legmélyebb rejtekeibe zárt sajgó hiányérzettel pergették napjaikat, vagy inkább éjszakáikat, melyeket a halandók vérében való tobzódás töltött ki.

Bill és Heila szintén kerülték egymást. Senkinek sem beszéltek arról a röpke pillanatról, amit ha lehetséges volna, egész biztosan kitörölnek emlékezetükből. Heila rettegte a pillanatot, mikor Lylith majd rájön titkára, mert tudta, hogy ez a pillanat óhatatlanul elérkezik, és abban is biztos volt, hogy azután méltán számíthat megvetésére. Bill egész más okok miatt hallgatott bátyja előtt: Tom soha nem értette volna meg azt a tébolyt, ami elragadta, azt a kábulatot, amit abban a mesés pillanatban érzett, azt a valószínűtlen, rövid pillanatot, melyben a szíve újra megdobbant, s ereiben lüktetve száguldott a halandóktól lopott vér.

Gyermeteg játékokkal, sötét gondolatokkal múlatták hát az időt, míg a Sors kereke újra pördült, s a Végzet máris az ajtó előtt áll…

Heila vette észre az első változást. Véres volt aznap éjjel a Hold, a jeges fuvallat félelem s vér szagát hozta a Városba. Volt valami baljóslatú abban a csendben, mely körülvette, mikor vadászatra indult. Természetfeletti volt ez a némaság, s valami rég elfeledett érzést hozott magával, olyasmit, amit Heila erejét megfeszítve próbált kitörölni hosszú életének emlékfolyamából. Láthatatlan, alaktalan rettegés söpört végig rajta, szeme hatalmasra tágult, mikor végül szagot fogott.

- Nem lehet… - suttogta maga elé. Azon az éjen az ínyenc és válogatós Heila a legelső lehetséges áldozatból csillapította szomját, hogy aztán a jeges rémülettől hajtva szédült gyorsasággal suhanjon a háztetőkön hazafelé. – Lylith!

- Mi történt? – nézett unottan Lylith az ajtón csapzottan bezuhanó Heilára.

- Közelednek, érzem! – zihálta ő.

- Kik? – kérdezte a másik lány, de még mindig nem figyelt igazán. Egy finom, ezüst hajkefét tartott a kezében, s a tükör előtt állva elmélyülten figyelte, amint mozdulatai nyomán hosszú, fényes fekete hajzuhataga egyre ragyogóbbá válik.

- Lylith, figyelj rám! – ugrott oda még mindig zaklatottan Heila, s heves mozdulatával kényszerítette Lylt, hogy végre ránézzen. – Véres a Hold!

- Az… képtelenség!

- Nézd meg magad! – vonszolta az ablakhoz Heila. Szemfényvesztő gyorsasággal húzta félre a súlyos bársonyfüggönyöket, s máris Lylith elé tárult a baljóslatú égbolt. Ő szemének egyetlen villanásával befogta a látványt, amitől alabástrom bőre, ha lehet, még fehérebbé vált. Heila most sarkig tárta a hatalmas franciaablakokat. – Érezd!

Lylith csak egy végtelennek tűnő pillanatig habozott, aztán egyetlen kecses ugrással a párkányon termett, s arcát a szélbe tartva próbált szagot fogni. Mozdulatlanul állt egy hosszú percig, s arca akkor is rezzenéstelen volt, mikor végül ismét Heilához fordult. Csak a szeme lett egy árnyalatnyival sötétebb, komorabb, de ezzel együtt sokkal jobban palástolta félelmét – ha érzett egyáltalán félelmet -, mint Heila.

- Gyere velem – mondta csendesen, s nesztelen macskalépteivel a pillanat törtrésze alatt hagyta el a szobát. Heila szótlanul követte.