- Itt vannak.

Ezzel a csendes bejelentéssel lépett be Lylith annak a hatalmas, ódon épületnek egyik termébe, mely a Város legfőbb irányító szervének, a Tanácsnak volt székhelye. Hideg nyugalommal állta a feléje irányuló, hol hitetlenkedő, hol egyenesen rosszindulatú pillantásokat. Vénséges vén vámpírok néztek vele szembe, bár erről a legtöbb esetben csak a bölcs, sokat megélt szempárok tanúskodtak a hibátlan démonarcokban. Félelmetes erőt képviseltek ők, s nem volt oly halhatatlan a városban, ki ne rettegte volna hatalmukat. Talán egyetlen kivétel akadt csupán: Lylith maga.

- Tudjuk – szólalt meg végül az egyik férfi, kinek hosszú ezüstszín haján táncot járt az ezernyi gyertya fénye.

- De hát akkor miért nem…? - fordult felé Lylith elakadt lélegzettel. „Miért nem tettetek valamit?” – áradt belőle némán is a sürgető kérdés. Az iménti férfi megvonta a vállát.

- Mégis mit tehettünk volna? Kevesen vagyunk, és egyre gyengülünk.

- Ilyen könnyen feladjátok? – kérdezte Lylith elborzadva. Arca most tömény undort tükrözött, ahogyan körbehordozta tekintetét a hosszú asztalnál ülő Öregeken. Nem is állták soká a pillantását, még azok is lehajtották a fejüket, akik az imént még gyűlölködve méregették. A lány szeméből áradó megvetés végigperzselte az egész termet.

- Lylith… Késő már.

- Maxim! – csendült most szinte rimánkodva a lány hangja, ahogyan az ezüsthajú bölcsre nézett. Ő sem állta a tekintetét.

- Fogadd el, hogy nem tehetünk semmit – mondta lesütött szemmel.

- Azt nem! – A Lylith mögött szinte a semmiből megjelenő Heila sikolya úgy törte szilánkjaira az eddigi néma csendet, mintha tükrök hullottak volna cserepeikre. Most minden szempár rászegeződött, így hát beszélni kezdett: - Ha időben elkezdtünk volna felkészülni, akkor nem itt tartanánk! Ne gyertek ezekkel az ostoba kifogásokkal, hogy kevesen vagyunk, és gyengülünk, mert nem igaz! Még mindig nincs késő, hogy tegyünk valamit, de most rögtön kell cselekedni! Ha…

- Elég legyen! – szakította félbe szenvedélyes monológját egy rézvörös hajú, földöntúli csillogású zöld szemmel rendelkező asszony.

- Tasha, hagyd beszélni – szólt rá Maxim.

- Úgy van, ő legalább nem adja fel – morogta megvetését továbbra sem titkolva Lylith, miközben Tasha engedelmesen visszaült a helyére.

- Kell valaki, aki felkészíti és vezeti a csapatokat – folytatta hát Heila.

- És mégis ki lenne az? – tette fel a kérdést udvarias közönnyel a terem végéből egy középkorúnak látszó férfi.

- Ezt nem nekem kell eldöntenem – vágott vissza Heila. – Ti vagytok a Tanács, ti vagytok a bölcsek, nektek kellene meghozni az ilyen döntéseket!

- De mégis, te kit javasolnál? – érdeklődött makacsul a férfi. Heila most Maximra nézett, aki szemének egy villanásával üzente neki, beszéljen.

- Csak egyetlen, pontosabban szólva két vámpírt ismerek, aki képes lenne rá.  Ha ők együttműködnek, ütőképes sereget hozhatnak össze, és lenne esélyünk a győzelemre… - a befejezésnél már elhalt a hangja, mint aki elbizonytalanodott.

- Folytasd! – bíztatta Maxim, és a többi vámpír szemében is – most először – őszinte kíváncsiság csillant.

- Az egyik természetesen Lylith – nézett a másik lányra Heila. Lylith elfojtott egy önelégült mosolyt.

- És a másik? – hajolt előre Maxim, és átható tekintettel figyelte Heilát. Ő hosszú ideig hallgatott, addig, míg a jelenlévők türelmetlenül fészkelődni nem kezdtek székeiken, s nem nézett senkire, mikor végül kimondta:

- Tom.