Abban a pillanatban, hogy a név elhangzott, mintha az idő is megállt volna a teremben. Azonban nem kellett sok idő hozzá, hogy a hirtelen néma csend szilánkjaira törjön: izgatott vagy épp méltatlankodó suttogás kelt szerte a hosszú asztal körül. Csak Lylith, Maxim és Heila maradt néma. Heila nem mert Lylithre nézni, és azt is jobbnak látta, ha most egy ideig nem mond mást: úgy vélte, éppen eleget mondott. Maxim lehajtotta a fejét, mint aki erősen gondolkozik valamin, azt azonban csak Heila láthatta, hogy elfojtott mosoly bujkál a szája sarkában. Lylith arca kifürkészhetetlen maradt, fejét büszkén magasba emelve állt az izgatott hangzavar közepette, s türelmesen várta, hogy a terem elcsendesedjen. S mikor ez hosszú percek múltán bekövetkezett, csak ennyit mondott határozott hangon:

- Megteszem.

Maxim bólintott.

- Tudod, mi a dolgod ma éjjel. Elküldetek Tomért.

Lylith hátra sem nézett többé, Heilával az oldalán elhagyta a termet.

- Ennek így kell lennie – szólalt meg végre Heila, mikor már egy elhagyatott folyosón jártak.

- Honnan veszed? – csattant fel Lylith, aki most először mutatott idegességet.

Heila hosszan fontolgatta a választ, mielőtt kimondta volna.

- Van egy régi legenda… Arról szól, hogy amikor a birodalmunk nagy veszélybe kerül, lesz két vámpír, akik halálos ellenségek ugyan, de mégis csak ők ketten menthetik meg a klánt. A két legerősebb… És eközben ők ketten… - itt elcsuklott a hangja.

- Mi történik?

- Arra már… nem emlékszem – hazudta elhaló hangon Heila, de Lylith szerencsére megelégedett ennyivel. Hatalmas sóhajjal csukta be maga mögött szobájának ajtaját, kirekesztve ezzel a másik lányt, aztán végigdőlt az ágyán, és szemét behunyva relaxálni kezdett. Tudta, minden erejére szüksége lesz még az éjjel. Sok mindent végig kellett gondolnia: mi az, amit kész megtenni a klánért, mennyit hajlandó feladni magából, és arra jutott, hogy szinte mindent. Igen, kész együttműködni Tommal, és félretenni minden ellenségeskedést. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy nem lesz könnyű dolga, hisz Tom legalább annyira gyűlöli őt, mint fordítva, és ő nem is igazán motivált abban, hogy megmeneküljön a birodalom. Ő, Tom mindig másodrangú volt ebben a társadalmi hierarchiában, amit a Lylith-hez hasonló tisztavérű vámpírok uraltak. És hiába volt Tom legalább annyira erős, mint bármelyik tisztavérű, sőt hiába volt ő a legerősebb vámpír, aki évszázadok óta született, a Tanács, és a nemesek szemében megvetendő valakinek számított.

Halk kopogtatásra riadt.

- Gyere! – kiáltotta, mire az ajtó kitárult, és Heila lépett be, mögötte Tom. Lylith lusta mozdulattal tápászkodott fel az ágyról, nem akarta, hogy Tom a hirtelen felugrást esetleg a tisztelet jeleként értelmezze. Tiszteletről szó sem volt.

- Mi ez az egész? – Tom sem vesztegette az idejét holmi üdvözlésre. Hidegen méregette a lassan közeledő nőt, akinek hosszú vörös bársonyruhája minden lépésnél lágy szellőt kavart, valami édes illatot hozva magával. Heila az ajtó mellett megállt, a falhoz támaszkodott, s látható élvezettel figyelte a beszélgetést. A két vámpír láthatóan az ugrásra készülő nagyvadak modorában kerülgette egymást, de egyelőre egyik sem támadott.

- Segítened kell – Lylith hangja határozott volt, azonban halk, mint akinek fájnak a kiejtett szavak. Tom felnevetett.

- Neked? Felejtsd el.

- Nem nekem. A Családnak.

- Az én családom Bill. Semmi közöm hozzátok, tisztavérűekhez – Tom határtalan megvetéssel ejtette ki az utolsó szót. Lylith közelebb lépett hozzá, s a melegbarna szempárba fúrta tekintetét. Sokáig álltak így, egymás tekintetében olvasva, s ezekben a percekben Lylith ijesztő és fájdalmas képeket villantott fel Tom előtt.

- Jól van – mondta végül halkan Tom, és tekintetét eltépte Lylith égető pillantásától.

- Heila! – bólintott Lylith a másik lány felé, aki most szó nélkül kilépett a szobából. Az ajtó súlyos, vészjósló dörrenéssel csapódott mögötte, majd a kulcszörgés adta a szobában tartózkodók tudtára, hogy nincs kiút.

- Hát akkor… - mondta Lylith, s még közelebb lépett Tomhoz, olyan közel, hogy már egymás lélegzetét is érezhették. Keze tétovázva indult felfelé, szinte szerelmes mozdulattal húzta magához a fiút. Tom önkéntelenül is oldalra billentette a fejét, mintegy felkínálva torkát a lánynak. Lylith ajkai először csak gyengéden súrolták nyakának finom bőrét…