Hirtelen éles fájdalom hasított belé, amint Lylith éles szemfogai átszakították nyakának bőrét, s Tom érezte, amint vére forrón bugyogva áramlik a sebből, és ezzel együtt mintha életereje is kezdte volna elhagyni. A lány hirtelen megállt, s most ő döntötte oldalra a fejét.

- Igyál!

Tom szemei felpattantak, s mohón vetette magát az illatos, selymes bőrre. Olyan vadul esett neki, hogy Lylith önkéntelenül is felnyögött, és kis idő múlva ellenállhatatlan erővel eltolta magától a fiút. Tom letörölte ajkáról az értékes vér cseppjeit.

- Mire jó ez az egész? – kérdezte még mindig zihálva.

- Ha mi ketten vezetjük majd a sereget, ismernünk kell egymás minden rezdülését, hiszen nem leszünk folyamatos kapcsolatban – magyarázta viszonylag türelmesen Lylith. – A gondolatok, érzelmek, emlékek mind-mind a vérünkben vannak. Most már össze vagyunk kötve…

- Értem – Tom mindössze ennyit reagált.

- Folytassuk – javasolta Lylith, és újra Tom nyakához hajolt.

- Várj. Mi van, ha nem állok meg, hanem egyszerűen kiszívom az összes véredet? – kérdezte Tom gonosz kis csillogással a szemében.

- Meg se próbáld – Lylith csak ennyit mondott, de volt valami a hangjában, ami arra intette a fiút, hallgasson rá. – Szóval folytathatjuk?

- Meddig kell csinálnunk? – érdeklődött Tom unottan. Lylith most felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen, és csak annyit felelt halkan:

- Végig.

- Úgy érted…?

- Úgy értem – válaszolta Lylith enyhe gúnnyal. – És most folytassuk, nem szeretném az egész éjszakám veled tölteni.

- Oh, mi más dolgod lehet? Munka vagy magánügy? Úgy értem, gyilkolni mész, vagy pasizni? – Tom hangja metszően szarkasztikus volt. A lány nagyot sóhajtott.

- Tom, semmi közöd hozzá. Nem csevegni akarok veled, hanem…

- Vért cserélni, nemdebár? – vágott közbe Tom még mindig gúnyos hangnemben. Lylith kezdett dühbe gurulni, de a hangja nagyon nyugodt és nagyon hideg maradt.

- Tom, azt mondtad, hajlandó vagy együttműködni. Szóval légy oly jó vámpír, és fogd be! Igyál! – Azzal megint felkínálta csábítóan hűvös, fehér bőrét, s ennek Tom nem bírt ellenállni: újra mohón hozzáhajolva szívni kezdte az édes nektárhoz hasonlatos vért. Nem csoda, hisz mindig is erre vágyott, bár álmodozása során rendszerint addig itta a lány vérét, míg az élettelenül nem rogyott a lábai elé. Erre most esélye sem nyílt, hiszen Lylith egy idő múlva újra ellökte magától, s lábujjhegyre állva ő maga hajolt a nála jóval magasabb fiú nyakához. Tom kelletlenül engedelmeskedett, és hagyta, hogy a lány mohón kortyoljon vörösen lüktető véréből. Hosszú órákig tartott ez a szertartás, míg végül mindketten ki nem merültek, s fáradtan a padlóra nem rogytak. Így talált rájuk Heila azokban a virradat előtti röpke percekben, mikor a sötétség még súlyosabbnak tetszik, mielőtt átadná helyét a nappali fénynek.

 - Tom, ha nem akarod itt tölteni a napot, menned kell – lépett oda a fiúhoz, aki Lylith mellett feküdt a földön, olyan közel, mintha csak szerelmes öleléssel karolná át. Tom vetett egy pillantást a mellette alvó lányra, miközben feltápászkodott, és ajtó felé sétált.

- Milyen ironikus… Régen mindig én küldtem el így a lányokat – jegyezte meg, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Lylith úgy mozdult álmában, mintha hiányolna valakit maga mellől, s fel is riadt, amint csak az üres levegőt markolta.

- Elküldted? – nézett a mellette kuporgó Heilára, aki erre csak bólintott, majd megkérdezte:

- Megtettétek?

- Igen.

- Jól vagy? – nézett Heila barátnője sápadt arcára.

- Jobban kimerített, mint gondoltam. Azok a látomások…

- Látomás?

- Tudod, az álmai és emlékei… Már mindet magamban őrzöm, és látok… dolgokat.

- Mit látsz?

- Legfőképpen… magamat.