- Heila…

- Mondd.

- Nem tudom, hogy menni fog-e.

- Biztos vagyok benne.

- Nem leszek képes rá. És ő sem.

- Miből gondolod?

- Nem mentjük meg egymást, ha szükség lesz rá. Én legalábbis biztosan nem.

- És ő?

- Gyűlöl engem. Tudom. Láttam. Tengernyi gyűlöletet láttam…

- És te is gyűlölöd őt.

Nem kérdés volt ez Heila részéről, pusztán kijelentés.

- Gyűlölöm… - Lylith hangja nem volt egyéb bágyadt suttogásnál. Hirtelen mintha minden hajdani ereje elhagyta volna.

- Lylith… Meg kell tenned, és meg is fogod tenni. Bízom benned.

- Bill, én nem akarom ezt az egészet.

- Miért? – nézett rá mélyreható pillantással Bill.

- Te is tudod. Nem akarok segíteni… ezeknek.

- A saját fajtádról beszélsz!

- Bill, ezt nem én választottam! Én nem akartam… ilyen… szörnyeteg lenni.

- Én sem választottam… - mondta Bill halkan. Semmi szemrehányás nem érződött hangjában, Tom mégis meghallotta benne a fájdalmat.

- Ne haragudj – súgta színtelen hangon. Nem nézett testvérére, nem akarta látni most az arcát.

- Tom – szólalt meg hosszas hallgatás után, lágy hangon Bill. – Én megbékéltem már ezzel régen. Nem kell, hogy bűntudatod legyen miattam.

- Bill… te vagy az egyetlen, akiért mindent megtennék. Te is tudod. Ha visszacsinálhatnám…

- Akkor sem tennéd. Viszont tegyél meg valamit a kedvemért.

- Bármit.

- Segíts nekik! Segíts Lylithnek.

- Miért olyan fontos ez neked?

- Mert a fajtánk léte forog kockán. Lehet, hogy nem én választottam a halhatatlanságot, vagy legalábbis nem ezen a módon szerettem volna halhatatlanná válni, – itt Bill szeme elhomályosult egy pillanatra, ahogyan arra a réges-rég volt kiskamaszra emlékezett, aki a dalain keresztül akart nyomot hagyni a világban – de ha már így történt… nos, szeretném kiélvezni a dolgot a végsőkig. Az öröklétig, vagy hogy is mondjam.

- Rendben Bill. Megpróbálom. Ígérem, meg fogom próbálni.

- Köszönöm testvérem. Bízom benned.

Halk kopogtatás hallatszott Lylith ajtaján.

- Gyere!

- Maxim hívat – dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón egy Lylith számára ismeretlen, fiatal vámpír.

- Megyek már – sóhajtotta a lány, s mikor az ajtó becsukódott a fiú mögött, már csak magában tette hozzá: - Mit akar már megint?

Halkan surrant be a Tanácsterembe, amely ismét színültig tele volt. Kérdő pillantását Maximra szegezte, aki tekintetével a terem közepe felé intett, s Lylith észrevett ott valakit – vagy talán inkább valamit -, akire az imént nem fordított figyelmet. A lény a tökéletességre törekvő vámpírok szemében elviselhetetlenül rút volt, ember ugyan, de testét hihetetlen mennyiségű szőr borította, s leginkább egy gorillára emlékeztetett. Vagy talán, erős állkapcsát, és tűzben égő szemeit nézve… egy farkasra. Amint Lylith orrát megcsapta a szag, mely ebből a teremtményből áradt, szemében féktelen düh villant, s rögtön rá is vetette volna magát, ha Maxim halk, higgadt hangja meg nem állítja.

- Követségben jött – csak ennyit mondott, s Lylith kénytelen volt meghátrálni. Olyan még nem fordult elő a történelemben, hogy egy követségbe érkező ellenséget bármely sérelem ért volna. Egyszerűen nem engedhették meg maguknak.

- Mit akarsz? – fordult most fenyegetőn, alig hallhatóan a furcsa lényhez. A farkasszerű ember azonban figyelmen kívül hagyta a lányt, s egyenesen Maximhoz intézte szavait.

- A harc elkerülhetetlen. De ha teljesítitek, amit kérünk, nem lesz véres öldöklés – Hangja inkább morgáshoz hasonlított, mintsem emberi beszédhez.

- És mi lenne a feltétel?

A vérfarkas – mert most már elárulhatjuk, hogy eme faj képviselőjéről van szó – most hirtelen Lylithre szegezte fura, vörös tűzben égő szemeit, bár még mindig Maximhoz beszélt.

- Adjátok ki nekünk őt. Adjátok ki a vámpírhercegnőt.