Egy hosszú pillanatig senki nem mozdult a teremben. A némaságot egyetlen fojtott kiáltás törte meg csupán, mely a hátsó sorokból hallatszott.

- Nem!

Senki nem tudta, ki kiáltott, de a dermedt csendet semmivé foszlatta ez a hang. Lylith összezavarodva fordult Maximhoz:

- Rólam beszél? – követelte szinte hisztérikus hangon a választ. – Én nem vagyok…

- Hallgass! – sziszegte oda neki az ezüsthajú férfi, majd figyelmét újra a vérfarkasra fordította, aki mindezidáig közönyösen álldogált a terem közepén, s jól leplezett kajánsággal szemlélte a hatást, amit egyetlen egyszerű mondatával kiváltott. - Miért teljesítnénk ezt a képtelen feltételt?

- Mert el akarjátok kerülni a vérontást, hogy szánalmas, gyenge fajtátok fennmaradhasson – érkezett a nyugodt válasz.

- És ha kiadjuk nektek a… hercegnőt?

- Akkor beteljesül a régi vérbosszú, és újabb száz évig békében élhettek végtelenül sznob városotokban.

- Meg akarják őt ölni? – suttogta maga elé elkerekedett szemekkel Heila. – De hát ő halhatatlan!

- Képtelen követeléssel álltatok elő, korcsok – közölte türelmetlen intéssel Maxim.

- Gondoljátok meg. Kaptok három napot. Amennyiben a lány nem lesz a harmadik éjszakán a táborunkban, megindítjuk a támadást. És akkor kő kövön nem marad imádott városotokban.

A vérfarkas határozott léptekkel hagyta el a termet, mit sem törődve a fogukat csikorgató vámpírok tömegével.

- Maxim, mi ez az egész? Miért mondta, hogy én… hercegnő?

- Lylith, ne itt! A szobámban mindent elmagyarázok.

A lány kecses macskalépteivel követte Maximot, s a nagyterem ajtaja hangos csattanással csukódott mögöttük.

Mikor Lylith egy röpke óra elteltél visszatért szobájába, úgy érezte, minden megváltozott. Amit most megtudott magáról, a szüleiről és a születése körülményeiről, alapjaiban rengette meg egész addigi világát. Maxim gyengéd mosollyal magyarázta el neki, hogy ő az ősi vérvonal egyetlen örököse, születése jogán valódi hercegnő, s ő fajtájának egyetlen megmaradt reménysége arra nézvést, hogy a birodalom régi tündöklése egy napon visszatérjen. Sok mindent megmagyarázott ez az új tudás: világéletében úgy érezte, minden lépését óvó szemek vigyázzák, társai hallgatnak szavára, s aki csak látja, titkos hódolattal figyeli minden mozdulatát. Türelmetlenül elhessegette ezeket az emlékképeket, s féktelenül tomboló haraggal gondolt arra az új információra, mely a vad bosszúállás vágyát váltotta ki belőle az első pillanattól: szülei halálára. Soha eddig nem foglalkoztatta a kérdés, hogyan haltak meg szülei; alapvetően önző lénye elfogadta, s megelégedett a készen kapott tudással. Most elgondolkoztatta a lehetőség, hogy egymagában, egyetlen apró lépéssel megmenthetné családját. De nem, Lylith nem volt az az önfeláldozó típus.