Nem volt elég erős a félelmük, hogy komolyan vegyék a fenyegetést. És még ha komolyan is vették volna, sem tehettek volna semmit, hisz az egyetlen lehetséges áldozatot nem hozták, nem hozhatták meg. Így hát vártak, csak vártak, míg a harmadik nap alkonya is el nem jött, és valami morbid kíváncsisággal várták, mi következik. Lassan teltek az órák, mintha minden hatvan perc egy teljes nap lett volna, különösen Lylith és Tom számára.

- Itt az idő – mondta halkan Lylith, amint a nap alábukott a láthatáron.

- Idő? Ugyan minek az ideje? – horkant fel Tom idegesen. – Ezek csak ugató korcsok, ne vedd már őket komolyan…

- Tényleg így gondolod? Akkor miért ültél itt mellettem az elmúlt három napban, és miért próbáltunk egyfolytában kitalálni valamit, hogy elkerülhessük ezt? Nem, szerintem te sem hiszed, hogy nem fognak eljönni értem.

- Oké, lehet, hogy eljönnek… De mit tudnak tenni?

- Sokkal, de sokkal többen vannak nálunk!

- De nem erősebbek, mint mi.

- És mégis hogyan, mivel fogunk harcolni ellenük? Karddal? Puszta kézzel? Vagy esetleg ezüstgolyóval? Mondj végre egy épkézláb taktikát!

- Az elmúlt három napban mást sem csináltunk, csak taktikákat találtunk ki!

- De nem jutottunk semmire! Elvárják tőlünk, hogy vezessük őket!

- A fenébe, Lylith, én nem akartam ezt az egészet! Ne várd el tőlem, hogy megoldjam!

- Ó, bocsánat, úgy tudtam, hogy azért választottak téged, mert te alkalmas vagy a feladatra!

- És mi a helyzet veled, vámpírhercegnő? – Tom leírhatatlan gúnnyal ejtette ki az utolsó szót. – Téged erre neveltek, vagy mi…

- Tévedsz, engem nem arra neveltek, hogy háborúba vezessem a népem!

- Hanem?

- Nem tudom… Pár napja az egész eddigi életem darabjaira hullott! Megtennéd, hogy békén hagysz?

- Oh, és a vérfarkasok pedig jöjjenek, és pusztítsanak el mindent!? Szerintem nem most kellene hisztizned!

- Mintha eddig azt mondtad volna, hogy képesek vagyunk legyőzni őket! Vagy bocsánat, nem is… Azt mondtad, el sem jönnek!

- Tévedtem – mondta jeges nyugalommal Tom, és az ablakra mutatott. Lylith egy kecses ugrással mellette termett, és elborzadva bámulta a város felé menetelő vérfarkasok hordáit. Megremegett, és bőre észrevehetően fehérebb lett egy árnyalattal.

- Mi lesz most? – súgta a lány alig hallhatóan.

- Megoldjuk.

Pár másodpercig némán bámulták egymást, a csendet csak a masírozó hadsereg dübörgése törte meg a távolból, azután Heila rontott be a szobába.

- Mennünk kell!

- Mégis hova? – nyerte vissza hirtelen Lylith a nyugalmát.

- A Tanács úgy döntött, evakuálják a várost. Visszavonulunk az alagutakba, amíg indulásra kész lesz a hadsereg.

- Menjünk – bólintott Lylith, és az ajtó felé indult, sarkában Heilával, azonban Tom megállította őket.

- Várj! Nem láttad Billt?

- Úgy nézek ki, mint egy babysitter? – horkant fel Heila.

- Meg kell keresnem az öcsémet! Érzem, hogy valami baj van.

- Igen, elég nagy a baj – mutatott Heila gúnyosan az ablak felé. Egy pillanatra mindhárman elnémulva nézték a távolban fellángoló tábortüzeket, és az égen a Hold vörös korongját. Tom nem vett tudomást a lány hangjában megbújó szarkazmusról, Lylith-hez fordult:

- Menj, kezdd el szervezni a védelmet! Amint megtalálom Billt, követlek!

- De…

- Ne aggódj, nem lesz baj, nem hagyom, hogy történjen veled valami… Én foglak megölni egy nap.

Egy gonosz vigyor jelent meg az arcán, azután elhagyta a szobát.