Lylith és Heila egyenesen a város alatt meghúzódó titkos barlangrendszer felé vette az irányt. A néptelen utcák sötétek és vészjóslóak voltak, a vörös hold pedig, ahogyan egyre magasabbra kúszott az égen, úgy árasztotta el a várost valami baljóslatú hangulattal. A távolban a farkasok hordái üvöltöttek az égre, s hatalmas máglyáik mellett furcsa, ugató hangokon tanácskoztak. A két lány nagymacskákhoz hasonló gyorsasággal és kecsességgel suhant az utcákon és szűk kis sikátorokon keresztül, amikor egyszercsak Heila megtorpant. Lylith pillanatnyi habozás nélkül fékezett le mellette, s kérdőn nézett rá. Heila tekintete a magasba szegeződött, és Lylith követte pillantását. A kihalt utcák tehát mégsem voltak annyira néptelenek: fent, az egyik kastély tornyokkal szegélyezett tetején vízköpőként gubbasztott egy sötét alak.

- Bill – morogta maga elé Heila.

- Az alagutakban kellene lenned – kiáltott fel neki Lylith, és dühösen tette hozzá: - Tom mindenhol téged keres.

Azonban a fiú mintha meg sem hallotta volna, mintha nem is látta volna őket; ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel bámult fel a holdra, és tökéletes vonalú ajkai sebesen mozogtak, mintha magában motyogna.

- Hozd le! – kérte Lylith a másik lányt, és választ sem várva eliramodott.

Heila fortyogó dühvel indult neki a feladatnak: néhány kecses szökellés, szinte szemfényvesztő gyorsasággal, és máris Bill mellett állt a tetőn.

- Gyere már! – szólt türelmetlenül. Bill most végre ráemelte üres pillantását, melyben fekete árnyak kavarogtak; Heilát szinte megriasztotta a sötét szempárból sugárzó fájdalom. Úgy tűnt, még mindig nem látja tisztán a lányt.

- Tom… Lylith… veszély… óvakodj a vörös holdtól! – Összefüggéstelenül buktak ki a száján a szavak. Heila megbabonázva figyelt. Óvatosan megérintette Bill ökölbe szorított kezét, és most némileg gyengédebben próbálta indulásra ösztökélni.

- Mennünk kell, Tom téged keres! Aggódik miattad! – Heila remélte, testvérének említése kizökkenti Billt ebből a furcsa katatóniából, ő azonban ismét a holdra emelte pillantását.

- Tom… a jóslat! – Mintha Heila előző szavaiból valóban csak a testvére neve jutott volna el a tudatáig, ott azonban újból a felszínre kerültek a veszélyre vonatkozó képzetek.

- Bill, gyere már! Ha betörnek a városba, nem találhatnak itt!

- Be fognak törni… - mondta álmatagon Bill, s mintha lelki szemeivel valóban látná a pusztítást, megborzongott. Heila most végképp elvesztette a türelmét: egyszerűen talpra rángatta a fiút, és vonszolta maga után. Azonban a tető széléről iszonyú látvány tárult a szemük elé: a vérfarkasok lassan elözönlötték a városkapu közeli tereket, utcákat, és gyors tempóban nyomultak a központ felé. Pontosan abba az irányba tartottak, amerre Heilának és Billnek is indulnia kellett volna. Heila egy pillanat alatt átlátta a csapdát, és a lassan magához térő Billel a nyomában a tető nyugati oldalához futott.

- Nem erre vannak az alagutak – szólalt meg nyugodt hangon Bill; most egyenesen a lányra nézett, és úgy tűnt, valóban őt látja.

- Tudom – válaszolta hasonlóan hűvös hangnemben Heila. – Oda most nem mehetünk.

- Még időben odaérhetünk – vetette ellen Bill.

- Nem kockáztatom, hogy kövessenek, és megtalálják a barlangokat! – felelte ingerülten a lány.

- Akkor…?

- Siess, tudok egy búvóhelyet.

A következő pillanatban Heila már az utcát borító macskaköveken állt, és onnan kiáltott fel Billnek.

- Mire vársz, ugorj már!

És Bill ugrott.