Billnek úgy tűnt, mintha már órák óta futnának a város szűk kis utcácskáin, a baljóslatú sikátorokon és néha egy-egy elhagyatott, széles sugárúton, de mindig a magas falak árnyékában megbújva. Nem tudta, hova mennek, azt sem tudta, Heila ismeri-e az utat, vagy éppoly kétségbeesetten, elhagyatottan rohan, akárcsak ő, de nem kérdezte. Követte a lányt, természetesen mindennemű fizikai megerőltetés nélkül, de a nyomasztó érzések nem hagyták nyugodni. Már a nyugati városfal közelében jártak, amikor Heila végre megállt.

- Valahol itt kell lennie – nézett körbe tanácstalanul.

- Mit is keresünk? – tudakolta Bill, miközben ő is körülnézett.

- Van itt valahol egy régi alagút, ami összeköttetésben áll a nagy barlangrendszerrel. Maxim mesélt róla egyszer Lylithnek, és én véletlenül meghallottam.

- De még nem jártál itt?

- Nem – hangzott a tömör válasz.

- És mégis hogyan akarsz megtalálni valamit, amiről csak annyit tudsz, hogy nagyjából merre van? Gondolom, a bejárat álcázva van.

- Nahát, nem mondod…

- Szóval? Hogyan akarod megtalálni?

- Ösztönök, szívem. Ösztönök.

- Aha – forgatta a szemeit Bill, aztán lehuppant a járdaszegélyre.

- És most mégis mit csinálsz? – érdeklődött nyájasan Heila.

- Várom, hogy az ösztöneid diadalmaskodjanak… Vagy hogy ideérjenek a kutyák – válaszolta nyugodtan a fiú.

- És mi lenne, ha mindezek helyett inkább segítenél? – fortyant fel Heila.

- Minek? Szerintem boldogulsz.

- Hé, a te nyavalyás életedet is menteni próbálom!

- Kérte valaki? – kérdezte nyugodtan, hatalmas szemeiben valami furcsa szomorúsággal Bill. – Egyébként a bejárat ott van az alatt a fa alatt. Pont az orrod előtt.

- Maxim! – fékezett le Lylith az ezüsthajú férfi előtt.

- Végre, Lylith!

- Mindenki itt van? – nézett körül a hatalmas barlangteremben a lány.

- Nagyjából. A legjobb lopakodók kint vannak és figyelnek. Tom, Bill és Heila… Nos, ők nem tudom, hol vannak.

- Nem lesz bajuk – nyugtatta meg az öreget Lylith. – De most segítened kell. Mutasd a fegyverraktárt!

- Gyere velem – kérte Maxim a lányt, és elindult az egyik mellékfolyosón. Lylith energikus, könnyű lépteivel követte. – Itt vagyunk. Egyszerre mindig csak két embernek lehet hozzá kulcsa. Az egyik nálam van. A másik… Mostantól a tiéd.

- Köszönöm. Kérlek, nyisd ki az ajtót.

Az ajtó földöntúli csikorgással tárult ki, a rozsdás alkatrészek sírva lendültek ismét mozgásba a sok-sok évi tétlenség után. Lylith ámulva nézett körül a hatalmas teremben. Minden falat, szinte minden talpalatnyi helyet fegyverek borítottak: ódon páncélok, csillogó, misztikus kardok, csatacsillagok, középkori nyílpuskák és a legmodernebb 21. századi gépfegyverek, aknavetők és ezüstgolyókkal töltött pisztolyok sorakoztak polcokon és ládákban. Habozás nélkül lépett a modern fegyverekhez, és rögtön kiválasztott két kicsit ezüstpisztolyt; ezeket a zsebébe csúsztatta, és kérdőn Maximra nézett. A férfi a szoba egyik sarkában álló rézveretes ládához sétált. Nyakában egy vékony ezüstláncon pici ezüstkulcs himbálózott. Most fogta ezt a kulcsot, a láda egy rejtett kis zárjában elfordította. A zár halkan kattant.. Maxim óvatosan emelte fel a fedelet: a láda egy csodálatos, karcsú, csillogó pengéjű, ékköves markolatú kardot rejtett. A férfi vigyázva, szinte szeretettel emelte fel a fegyvert; ajkához emelte a pengét, csókot lehelt rá, majd Lylithnek nyújtotta.