Karcsú, törékeny alak sétált a sötétben. A viharos szél meg-megcibálta hosszú, fekete haját, sötét szeme olykor megvillant. A sikátor fenyegetően zárult össze körülötte, de ő nem félt. Nem volt már mit veszítenie, egyetlen kincse itt várt rá. Lassú, egyenletes léptekkel haladt, csak a saját lélegzetvételének hangját hallotta. A sötétségből kirajzolódó alak láttán gyorsabban kezdett verni a szíve, s a lépteit is megszaporázta. Ahogyan egyre közelebb ért, már szinte rohant feléje.

- Tom!

- Engel! – kiáltotta a másik, és karjába zárta a lányt. Hosszú percekig csak álltak így, szorították egymást, mintha ez lenne az utolsó ölelés. Aztán elengedték egymást, s a lány szeme elragadtatottan itta be a látványt. A fiú magas volt, vékony, haja hosszú és szőke, a szeme barna, és az arca, akár egy angyalé. De a látszat megtévesztő. Nem angyal volt, hanem démon.

- Hát eljöttél… - állapította meg a fiú.

- Jönnöm kellett – suttogta Engel.

- Miért? – nézett rá kutatóan Tom.

- A szívem vezetett – felelte magától értetődően a lány. Hosszú hallgatás volt a válasz.

- Tehát a szíved… - suttogta maga elé a fiú. – Ebből is látszik, hogy mennyire különbözünk… Nekünk démonoknak nincs szívünk…

- Akkor miért hívtál ide? Ha nincs szíved, akkor mi vezérel?

- A vérem. Amikor először találkoztunk ott a kastélyban, tudtam, hogy újra látnom kell téged. És azóta is, újra meg újra… Egyre inkább szükségem van rád! De talán hiba volt, hogy idehívtalak…

- Ez a sorsunk… Együtt kell lennünk…

- Hiszen egy világ választ el minket! – tiltakozott a fiú. – Én az alsó világhoz tartozom, démon vagyok, és te…

- Bukott angyal – mondta keserűen a lány. Hátralépett, és lassan körbefordult. Tom figyelmesen nézte. – Látod? Elvesztettem a szárnyaimat!

- Az nem számít! Te akkor is túl jó vagy hozzám!

- Többé már nem – rázta a fejét Engel. – Más faj, de ugyanaz az érték… Senki nem választhat el.

- De igen, elválaszthatnak. Tilos keveredni. A Királynő…

- Kit érdekel a Királynő! – szakította félbe a lány. – Neki más dolga is van, mintsem arra figyelni, hogy az Alvilágban ki kivel kavar!

- Nem akarlak bajba sodorni…

- Akkor újra megkérdem: miért hívtál ide?

- Engel, én…

- Miért hívtál ide?

- Mert szeretlek!

- Hiszen nincs is szíved… - jegyezte meg gyenge mosollyal a lány.

- Ki mondta, hogy a szerelemhez szív kell? A szerelem nem a szív dolga, hanem a véré, ami a jogait követeli! Akarlak! – mondta a fiú megvillanó szemmel, és erőszakosan magához rántotta a lányt. Ajkaik egymáshoz csattantak, forróságot kicsalva mindkettőjükből. Szikrák pattantak közöttük, de ők ezzel mit sem törődtek, csak csókolták egymást, kifulladásig. Egyikük sem vette észre az árnyat, mely a fal tövében figyelte őket…

- Halljam, mit tudtál meg! – csendült egy parancsoló női hang.

- Láttam őket együtt Felség! – sziszegte a kém. – Szeretik egymást… - köpte undorodva a szavakat.

- Hát mégis megtörtént… Találkoztak, és ha nem teszünk valamit, beteljesítik a sorsukat! Nem szabad megtörténnie! – dühöngött a Királynő.

- De Felség! Mi fog történni? – érdeklődött a kém behízelgő suttogással.

- Hallgass!- ripakodott rá a nő. – Gondolkoznom kell, tűnj el! Szólj a banyának, beszélnem kell vele!

- Hívattál, Felség – jelent meg kis idő múlva Leisa, a jósnő a trónteremben.

- Igen, tudnom kell, mit láttál! Tom és Engel gyermeke valóban olyan veszélyes lenne ránk nézve? – kérdezte türelmetlenül a Királynő.

- Ó, igen! Még annál is veszélyesebb! – susogta a látó. – Ha megszületik a lányuk, Destiny, akkor ő felnőve békét fog hozni a Földre…

- Béke… - ismételte undorodva a Királynő. – Ez nem történhet meg! Davjost! Davjost, merre vagy?

- Igen Úrnőm? – jelent meg a szobában a Királynő leghűbb szolgája.

- Feladatom van a számodra!

- Sietned kell Úrnőm, nincs már sok idő! – szólt közbe Leisa.

- Davjost, meg kell ölnöd Tomot és Engelt! Még ma, napkelte előtt!

A szolga szeme elkerekedett ugyan a szokatlan parancsra, de fejet hajtott úrnője akarata előtt, s elindult, hogy végrehajtsa.

- Gyere, menjünk innen, itt nem biztonságos! – húzta maga után Tom Engelt.

- Miért, van errefelé olyan hely is, ami biztonságos? – nevetett fel a lány.

- Talán… - mosolygott sejtelmesen a fiú. – Gyere már!

A régi raktárépület félhomálya jótékonyan ölelte körül őket, és ők nevetve futottak egyenesen a sötétségbe, ahol szinte azonnal tépni, szaggatni kezdték egymásról a ruhákat, s az egykori angyal hamar elveszítette a testének tisztaságát is…

- Te is érzed? – kérdezte talán órákkal később Engel, mikor már újra egyenletesen lélegeztek, s egymást átkarolva feküdtek.

- Mit?

- A nyugalmat. Azt, hogy itt a helyünk, egymás mellett… Hogy ez a sorsunk… A végzetünk.

- Valóban ez a végzetetek! – lépett elő a sötétből egy alak, és ördögi vigyorral szegezte rájuk a kezében tartott nyílpuskát.

- Davjost! – kiáltottak fel egyszerre, hisz mindketten jól ismerték a Királynő ocsmány szolgáját.

- Mit akarsz tőlünk? – kérdezte nyugodt hangon Tom, miközben megszorította Engel kezét, hogy bátorságot öntsön belé.

- Semmi különöset, csak az életeteket… Nem lehettek együtt, különböző fajok nem keveredhetnek, blablabla… Tudjátok a törvény az törvény… - vigyorgott, vagyis inkább vicsorgott, és minden további magyarázat nélkül kilőtte a nyilat. Engelre célzott. Tom reagált gyorsabban, ellökte a lányt a nyíl útjából, és Davjost felé ugrott. Leterítette és ütni kezdte, de eközben nem vehette észre, hogy Davjost előránt egy tőrt…

- Tom! – kiáltott fel Engel, de már későn. A tőr tövig fúródott a fiú hasába. Tomnak maradt még ennyi ereje, hogy egy roppanással eltörje Davjost nyakát, de aztán ő is a földre zuhant.

- Neeeeee! – a csarnok hosszan visszhangozta Engel kiáltását, és ő kedvesének testére borult.

- Engel… Menekülj… Rejtőzz el… Indulj!

- Nem hagylak itt! – mondta dacosan a lány.

- Menj már! – csattant fel Tom, de látszott, hogy már utolsó erejét használja a vitára.

- Tom… Ne halj meg… – kérlelte Engel, és előbújtak az első könnycseppek a szeméből. – Szükségem van rád…

- Engel… - Újra úgy suttogott, mint az első találkozásukkor, a csillagok alatt. A lány megremegett a hangjára. – Kérlek, menekülj! Szeretlek…

Órákkal később a hajnal fénye egy karcsú, törékeny alakot világított meg a havas tájon, aki magasra emelt fejjel lépkedett, de sötét szeméből szüntelen ömlöttek a könnyek. Nem érezte az arcába vágó szelet, se a hideget, egyre csak egy angyalarcú fiút látott maga előtt, és kedvesének utolsó elsuttogott szavait hallotta újra és újra: „A gyermekünket Destiny-nek nevezd…”