Kisgyerekkorom óta szerettem őt. Egymás mellett laktunk, együtt játszottunk az óvodában, együtt másztunk fára, megvédett, ha csúfoltak a többiek, és tőle kaptam az első csókomat is. A másodikat meg az ikertesójától. Igazság szerint egyikünknek sem tetszett a dolog, és meg is egyeztünk, hogy soha többé nem próbálkozunk vele. Aztán mégis megtettük, újra és újra, titokban, ahol senki nem láthatta. Nem volt senki, aki elválaszthatott minket egymástól. De amit ember nem tehetett meg, megtette a hírnév, a siker, és Tom messzire került tőlem. Persze a távolból is éreztem, hogy gondol rám, sokszor felhívott, és néha olyan volt, mintha csak nekem játszana. Amikor hazajöttek, mindig szakított időt rám, de aztán éreztem, hogy elkezdett megváltozni. És tele volt vele az újság, hogy hány csajt szedett össze, hogy hányat vitt a szobájába, és úgy tűnt, mintha erre még büszke is lenne. Nem haragudtam rá emiatt, az évek során megtanultam, hogy elfogadjam, és feltétel nélkül szeressem mindig. Tudtam azt is, hogy ez örökké így marad.

Akkor már vagy fél éve nem láttam, csak az újságokban. Az egyik közös barátunk szaladt át lelkendezve valamelyik reggel.

- Tom és Bill holnap reggel hazajönnek, és egy hetet itt töltenek! Most írt sms-t!

Hatalmasat dobbant a szívem, de aztán el is szomorodtam. Miért nem nekem írt? Bár, ha jobban belegondoltam, Tom már egy hónapja nem jelentkezett. Biztosan elfelejtett… Nyilván nálam sokkal szebb csajok veszik körül, bármerre megy. Azt a napot úgy éltem végig, mintha valahol egészen máshol járnék. És valóban, gondolatban Tommal voltam. Másnap reggel erőt vettem magamon, és nem kerestem egész nap, pedig az ablakomból láttam, hogy megjöttek, láttam az utcán amint Scotty-t sétáltatta, és közben kedélyesen elcsevegett az összes létező ismerősével, de rólam mintha elfeledkezett volna. Este szomorúan feküdtem le aludni, és bizony pár kósza könnycsepp végiggördült az arcomon. Aztán egyszer csak azt hallottam, hogy valaki kopog az ablakomon. Odavánszorogtam, és kinyitottam.

- Tom, mit akarsz itt ilyenkor? – kérdeztem fáradt hangon, és hátat fordítottam neki, hogy eltüntessem a könnyek nyomát az arcomról.

- Téged! Egész nap kerestelek… - mondta szemrehányóan, és miután bemászott az ablakon, mögém lépett és átölelt.

- Itt voltam egész nap… - vetettem oda neki.

- Haragszol rám? – kérdezte ijedt hangon, mert még mindig nem néztem rá.

- Dehogy…

- Dehogynem – mondta keményen. – Látom rajtad. Gyere, menjünk sétálni!

 Azzal maga után húzott, és mindketten kimásztunk az ablakomon, mint a régi szép időkben… Az enyhe májusi éjszakában szellő se rebbent, és mi nem beszéltünk, csak kézenfogva lépkedtünk. Ösztönösen tudtuk mindketten, merre vezet az utunk. A régi kis faház felé tartottunk, hogy aztán odaérve tétovázva merjünk csak belépni. Megcsapott a múlt illata, a régi játékoké, a nevetések hangja. Tom odasétált a hátsó falhoz, ahová egyszer régen egy szívet vésett, s benne az összefonódó neveinket. Elgondolkozva nézte egy darabig, aztán felém fordulva szó nélkül megcsókolt. Mennyire más volt ez a csók most, mint az az első! És az azóta elcsattant összes csókunktól is különbözött. Elszántan nézett a szemembe, mintha várna valamire. És én egy beleegyező bólintással megadtam az engedélyt. Pedig annyira nem voltam biztos benne, hogy mit érez most! Mégis hagytam, hogy hátradöntsön a kopott díványon, és aléltan feküdtem a karjaiban, miközben ő csókokkal halmozott el. A ruháink szinte varázsütésre tűntek el, s ő a döntő pillanat előtt megint kérdőn nézett rám. Tudta, hogy én még soha… Tudta, hogy rá vártam... Ő viszont nem volt már az az ideges kamaszfiú, akivel annyiszor aludtam egy ágyban, anélkül, hogy bármi is történt volna. Magabiztos volt, és szavak nélkül is tudtam, hogy a pletykák egy része igaz kell, hogy legyen. Megbecsülni sem mertem a lányok számát, akikkel már együtt alhatott. Tapasztalatainak ékes bizonyítékát adta, amikor keze, szája, nyelve felfedezőútra indult a testemen, és én egyre jobban vágytam a beteljesülésre. Csak egy egészen kicsi fájdalmat éreztem, amikor végre belémhatolt, hogy aztán gyengéd mozgással, pici lökésekkel repítsen mindkettőnket a csúcs felé. Apró sóhajok, halk nyögések űzték el az éjszaka csendjét, és a végső pillanatban egymás nevét suttogtuk.

- El kell mondanom valamit… - fordult felém Tom egy idő után. Talán percek vagy akár órák teltek el a boldog együttlét óta? A hangja most valahogy baljósan csengett.

- Mondjad – ültem fel az ágyon, és feszülten figyeltem. Ő is felült, és szomorú szemekkel nézett rám.

- Én… járok valakivel – Úgy hangzott a mondat, mint egy tompa nyögés. A szemem elkerekedett, a kezem függetlenítette magát az agyamtól, és gondolkodás nélkül pofon vágtam Tomot, aki meg se nyikkant, csak az arcához kapta a kezét.

- Gyűlöllek, Tom Kaulitz! – szaladt ki a számon az első mondat, miután végre meg tudtam szólalni. Ezzel egy időben a szememet elhagyta egy kövér könnycsepp, amit hamarosan követett a többi is.

- Hallgass meg! – esdekelt Tom. – Megmagyarázom!

- Hogy lehet ezt megmagyarázni?

- Értsd meg, muszáj járnom vele!

- Mégis miért? – kérdeztem hűvösen. – Talán fegyverrel kényszerít?

- Olyasmi – mondta lehajtott fejjel Tom. – Az apja a lemezgyár igazgatója…

- És? – kérdeztem türelmetlenül.

- Hát nem érted? Ha nem járok vele, akkor nincs több lemez… - suttogta maga elé kétségbeesve. – Egy elkényeztetett liba, a nyomodba sem ér! De nem hagyhatom ott… Még nem… Nem hagyhatom, hogy a többiek álma a saját önzésem miatt elvesszen!

- És tőlem mégis mit akarsz?

- Azt kérem, hogy várj rám… - kérte lefegyverző őszinteséggel.

- Eddig is azt tettem – mondtam, és végre egy halvány mosolyra is képes voltam. Megfogta a kezemet, és a szájához emelte. Lehelt rá egy puszit, amitől ismét kirázott a hideg. Ettől ő is elmosolyodott, és kitárta felém a karját.

- Lehet, hogy látszatra megváltozom… De akárhol leszek, akárkivel látsz is, mindig csak téged foglak szeretni – mondta a szemembe nézve. Eskünek hangzott, és az is volt. Magamban én is elismételtem az ígéretet, aztán visszabújtam a takaró alá, a karjaiba, hogy együtt tölthessük az első és talán utolsó éjszakánkat.