- Hiányzol – sóhajtott fel panaszosan egy fiú, valahol, egy régi búvóhelyen.

- Te nem akartad, hogy gyakrabban találkozzunk…

- Féltelek… Ha megtudják, hogy együtt vagyunk, szétszednek a rajongók…

- Gyűlölöm a bujkálást – mondta keserűen a lány.

- Értsd meg, nem tudnám elviselni, hogy miattam essen bajod! – csattant fel a fiú. Átölelte a törékeny testet, és olyan közel vonta magához, amennyire csak tudta. A lány engedelmesen simult a karjába, és a vállába fúrta a fejét, hogy szerelme ne vehesse észre a könnycseppeket, amik akaratlanul is kicsordultak a szeméből.

- Titkolsz valamit – szólalt meg azután váratlanul hidegen. A fiú megrezzent, és elkapta a pillantását a kutató tekintet elől. – Tom! Ismerlek… Nekem nem tudsz hazudni.

A Tomnak nevezett fiú lehajtotta a fejét, és továbbra sem nézett a lányra.

- Szóval nem akarod elmondani… - nyugtázta a lány. Felsóhajtott, és lágyan végigsimította Tom arcát. – Nem baj, úgyis tudom, miről van szó… Jobb is, ha még nem mondod ki. „Ha ez az utolsó nap, kérlek ne mondd még el…” – idézte szomorú mosollyal.

- Engel… - kezdte volna Tom, de a lány szelíden elhallgattatta.

- Csókolj inkább, amíg még lehet… - kérte, és magához húzta a fiút. Az ismét átölelte, és még az előbbinél is közelebb húzta magához. Már alig kaptak levegőt, de csak szorították egymást, mint két hajótörött, akik félnek, hogy elsodorja őket az áradat. Hiszen pontosan erről is volt szó, és ezt mindketten tudták. Nem lehettek együtt, az egész világ ellenük volt… Hiába a szerelem…

- Utoljára… - súgta alig hallhatóan Engel. A fiú most végre megcsókolta, addig csókolta, míg mindketten levegő után kapkodtak. Szokatlan vadsággal, a szenvedély és gyengédség különös keverékével estek most egymásnak. Annyiszor voltak már együtt, titokban, lopva, bujkálva, ez most mégis más volt. Mert ez lesz a búcsú… Az utolsó éjszaka. Édes volt minden csók, fájdalmas minden érintés, maradandó minden rezzenés. A világ elválasztja őket egymástól. A szerelem kötelékei elszakadnak, és csak a fájdalom marad. Lehetetlen szerelem… Fájdalmas szerelem… Talán egy másik életben majd együtt lehetnek. Az illatok beitták magukat a bőrük alá, örök emlékként, hogy soha ne feledjék ezt az érzést… Fényképek az agyukban, hangok, suttogások örökké maradandók… Örök szerelem. De a reggel fájdalmas gyorsasággal jött el, és az elillanó éjszaka magával vitte a varázslatot. A hajnal most kegyetlen volt, nem reményt hozott, hanem bánatot… Már csak a búcsú maradt.

- Menj… - kérte könnyes szemmel a fiú. – Tedd meg, értünk…

- Nem akarok – sírt fel a lány. – Én nem félek… Veled maradok…

- Nem lehet – mondta Tom határozottan, ereje utolsó maradékait felhasználva. – Menj!

Sokáig álltak az ajtóban, egymás szemébe nézve… Aztán a fiú a kilincs után nyúlt, és szinte kilökte a lányt a fénybe. Engel még visszafordult egy pillanatra, aztán váratlanul felemelte a fejét, s bár az arcán könnyek patakzottak, szó nélkül elindult. Nem látta, merre megy, de nem is számított. A fiú nézte egy darabig, magában elsuttogott egy „szeretlek”-et, a szíve harcolt az eszével…

- Maradj! – szakadt fel belőle az elkeseredett kiáltás, de a lány már messze járt…